Bűntudattal telt utazás || LAYWIN

Műfaj: egyperces, slice of life
Érintett banda: EXO, NCT
Páros: Zhang Yixing [lay] x Dong Sicheng [winwin]
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem
Korhatár: 12+

Megjegyzés: Hosszú-hosszú hónapok óta ígérgetem már ezt a történetet az egyik kedves olvasómnak, így remélem, még ha nem is rögtön hoztam, de most is ugyanannyira örülni fog ennek a rövidke történetnek, mint amennyire akkor örült volna, haha. Köszönöm a türelmedet, Letti!

A hó hatalmas pelyhekben hullott alá, beterítve Peking rideg utcáit és lakóinak színes autóit. A havazás hirtelen látogatta meg a várost, senki nem számított a kora télre, így, mikor Sicheng kilépett az épületből, csodálkozva maradt tátva még szája is. Szerette ezt az évszakot. Bár a hideggel sokszor meggyűlt a baja, ő mégis azt vallotta, hogy inkább vesz fel három felsőt, két pulcsit és plusz egy kabátot, mintsem pucérra vetkőzve rohangáljon a hőség miatt.

Mélybarna szemei ámulattól fénylettek, miközben kezeit zsebébe dugva indult el a metróállomás felé. Éjfél előtt szeretett volna hazaérni, hogy Yixinget még ébren csípje el, ám a közlekedésben nem bízott. Tartott attól, hogy a sötét és a nagy mennyiségű hó fel fogja tartóztatni a helyközi buszt, amit csupán csak sűrű lépteknek köszönhetően ért el.

Frissen égett benne az emlék, ahogy vitájuk után párja becsapta a bejáratit, hagyva, hogy Sicheng kiélvezze önzőségét és elmenjen egyedül a koncertre. Csak egy jazz együttes kellemes előadása volt, de ő szerette volna megnézni. Még ha nem is volt hasznos időtöltés, mégis egy olyan program volt, amit jó lett volna Yixing társaságában eltölteni, ám az idősebb aznap estére már elígérkezett szüleihez, amire természetesen a fiatal nem emlékezett. S bár párja állítása szerint tudnia kellett volna róla, mégsem rémlett neki a beszélgetés, amikor meg volt említve ez a vacsorameghívás.

Akkor csak dacot és büszkeséget érzett. Nem érdekelte, hogy Yixing kiakadt, ahogy az sem, hogy mi lesz a következménye a kihagyott találkozásnak – legalábbis próbálta elhitetni magával, hogy nem foglalkoztatta. Valójában nagyon is felhúzta a tény, hogy ismét ő lett beállítva idiótának, mint oly sokszor már, így mérgében indult el a városba, hogy legyen egy jó estéje.

Most már csak csupa megbánást érzett. Félt attól, hogy párja mit szól majd cselekedetéhez, mennyire lesz dühös és úgy alapjába véve, mivel fogja otthon várni.

A táj hol gyorsan, hol lassabban szaladt el mellette, ahogy a hideg ablaküvegnek döntötte nehéznek érzett fejét. A fáradtság, ami szimplán csak az utazás hatása volt, erőt vett felette – hamar lehunyta szemeit, hogy átadja magát az álmatlan alvásnak. Az út hátralévő részéről lemaradt. Nem észlelte, ahogy egy öreg néni a szatyraival ül le mellé, hogy halk köhögése olyan volt, mint egy elromlott porszívó erőlködése, de még az erősebb fékezésre sem riadt meg, mikor a sofőr rosszul időzítette a kanyarodást.

Amikor felnyitotta szemeit, már lefagyott arccal, homályos tekintettel látta az ablakon fénylő jégvirágok apró részeit, amiket a jelzőlámpa piros fénye világított meg. Fejét hátradöntötte az ülésre, miközben elzsibbadt, jéghideg bőrét simogatta melegebbnek hitt tenyerével. Abból a távolságból vérszerű folyadéknak tűnt a csillogó ablaküvegen terpeszkedő téli fagy.

Bal karját felemelve lesett órájára, hogy mennyi ideje utazott, hiszen már sejtette, hogy a busz több helyen is dugóba kerülhetett, ha még mindig csak a szomszédos városban jártak. Legtöbbször, mikor ellátogatott Pekingbe, sikerült hazafelé elaludnia a buszon vagy akár vonaton, ám leszállás előtt egyfajta jelzést kapva kinyíltak szemei. Most azonban túl hamar ébredt meg, még jó fél órát utaznia kellett, mire elérte a kisváros egyik megállóját.

A járműről leszállva összébb húzta magán kabátját és rohamtempóban sietett a pár utcányival arrébb lévő háztömbök egyikébe – egészen addig meg sem állt, pislogni alig mert abban a hidegben. Az apartman csendjében éles sikításként nyikordult fel az ajtónyitó hangja, amitől még ő maga is megdermedt egy kis ideig. Éjfél után nem sokkal toppant be a liftbe, hogy hamarabb a hatodikra érjen – félt, hogy Yixing már rég elaludt, pedig szeretett volna beszélni vele. Rosszul érezte magát vitájuk miatt; úgy vélte, feledékenysége ezúttal rendesen kiszúrt vele és párjával, ami hatalmas bűntudatot zúdított rá. Csak hozzá akart bújni az idősebbhez és elfelejteni mindent, amivel aznap megbántotta párját.

A bejárati előtt megtorpant, füle mögül előrehulló, sötétbarna hajtincsét visszatűrte, majd a lehető leghalkabban próbált bejutni az ajtón. A sötétség, ami fogadta, csalódottsággal töltötte el. Halk sóhajjal nyugtázta, hogy már csak reggel lesz esélye elnézést kérni Yixingtől, ám bűntudatával képtelen lett volna párja mellett átaludni az éjszakát.

A nappaliba lépve azonban kiszúrta az idősebb szorgoskodó alakját. Egyszerre könnyebbült meg és telt el boldogsággal, miközben mosolyogva nézte a másik szerencsétlenkedését a csomagolópapírral. Bárhogy fordította a dobozt, ami valószínűleg munkatársa születésnapi ajándékát rejtette, sehogy sem akarta teljesen átérni. Sicheng szavak nélkül ült le párja mellé, majd vette át a megdöbbent arcú férfitól a cuccokat, hogy alig két perc elteltével a türkiz papírral fedett ajándékot nyomja a másik orra alá. Bár arcán addig a pillanatig széles mosoly ékeskedett, míg Yixing szemeibe nem nézett, mindvégig remegtek kezei a bűntudat miatt.

- Sajnálom – hunyta le szemeit. Tudta, hogy ez az egy szó egy idő után már semmin nem segít; hogy ez csak egy kijelentés, sem mint kérlelés a mai világban, ő mégis komolyan gondolta.

- Köszönöm.

Yixing hangja olyan volt számára, mint a hullámzó tenger; lágy, mégis határozott. Sicheng halvány mosollyal nézett fel a másik szemeibe, amik a félhomály miatt majdhogynem feketének tűntek. Arcán a jellegzetes mosolygödrei jelentek meg, mielőtt csókot lehelt volna a fiatalabb telt ajkaira. 

~ 菫