Meg nem hallgatott szavak || YUSOL

Műfaj: oneshot, slice of life, slight angst
Érintett banda: NCT/SMRookies
Páros: Ji Hansol x Nakamoto Yuta
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem
Korhatár: 12+

Megjegyzés: A történet imádott írónőm,  Aquatic hosszas könyörgésére született meg. Remélem, elnyeri tetszésedet, még ha nem is rózsaszín-buborékos fluff, hehe.~

Yuta agyán sokadjára futott át a gondolat, hogy jobban tenné, ha addig lépne le, míg munkatársa még az igazak álmát alussza. Ám érzései mást súgtak; ki akarta élvezni, hogy Hansol őt öleli; hogy karjával az ő derekát szorítja magához; hogy a férfi bódító illata közvetlen mögüle férkőzik be orrába. Tudta, hogy az idősebb nem úgy gondolt rá, mint ahogy ő azt szeretné, mégsem volt elég határozott azok után, hogy az éjszaka csak az övéké, kettejüké volt. Már akkor tisztában volt azzal, hogy nem helyes, amit tesznek, sőt ennek tetejébe még meg is fogja bánni, miután a reggel sebeket ejt szívén.

Ennek ellenére képtelen volt mozdulni; félt, hogy az idilli hangulat túl hamar a semmibe vész majd és csak a keserű sötétség marad neki. Sosem akarta hitegetni magát, ezért nem is próbálkozott be Hansolnál, ám az előző éjszaka más volt. Mindketten a kelleténél többet ittak. Igen, biztos volt benne, hogy józan állapotban a másik ellökte volna magától, mikor vastag ajkaira hajolt, hogy alkoholmámorban fürdő csókot kezdeményezzen. Mégis megmelengette szerelmes szívét, hogy a férfi úgy ölelte magához, mintha soha nem akarná elereszteni; mintha élete múlna a másik jelenlététől.

Nagyon korán ébredt fel, s épp ezért nem is reménykedett abban, hogy Hansol hamarosan felébred, ám a halk motoszkálás a szoba csukott ajtaján kívül megfagyasztotta ereiben vérét. Levegőt alig mert venni, hogy jobban hallja a kinti halk zajt, ám Hansol hortyogása mindezt lehetetlenné tette. Kitágult pupillákkal vert hevesen szíve, maga sem tudta, miért riadt meg ennyire, holott nem tudhatta, hogy munkatársának volt-e lakótársa, esetleg háziállata.

Mély levegő után azonban úgy döntött, így már képtelen visszasüllyedni a jóleső burokba, amit Hansol közelsége és az elmúlt est emléke adott meg neki. Óvatosan emelte le magáról a férfi karjával együtt a vékonyka takarót, remélve, hogy nem ébreszti fel a másikat. Szinte lopakodókat megszégyenítő módon kapta magára ruháit és osont a szoba ajtajához. Még visszanézett utoljára Hansol kisimult arcára és elnyílt ajkaira, megállapítva, hogy az idősebb egy pillanatra sem ébredt meg, majd a kilincset lenyomva hagyta magára munkatársát. Arra azonban nem számított, hogy a helyiség bejárata előtt közvetlen egy apró gyermek szorongatta babáit.

A kislány érdeklődve pillantott fel Yutára, aki lassan rakta helyére az összes kirakós darabkát agyában, majd, mint akit villám csapott meg, szótlanul hagyta el a lakást. A liftig meg sem állt, s remélte, hogy senki nem lesz olyan bátor, hogy vele együtt akar lemenni a földszintre.

~*~

Yuta aznap kifejezetten örült, hogy vasárnap volt. Nyugodt lelkiismerettel zárkózott el a külvilágtól és méltatlankodott minden miatt. Hibáztatta magát, amiért nem volt elég körültekintő és valószínűleg egy házas emberrel feküdt le előző éjszaka. Hansol sosem említette neki a családját, így okkal hihette, hogy egyedülálló. Vagy elvált volna?

Nem tudta, mit gondoljon a kialakult helyzetről, ám mikor Hansol jóvoltából hangosan felzendült mobiljának csengőhangja, mozdulatlanul meredt a kijelzőre. Hagyta, hogy kicsengjen, nem vette fel, mintha nem is hallotta volna.

Az elkövetkezendő pár órában időközönként ez az állapot megismétlődött, mígnem Yuta megunta s teljesen lenémította telefonját, majd a konyhapulton felejtve ment át a nappaliba egy forró kávé kíséretében. Nem akart Hansollal beszélni. Tudta, hogy valószínűleg gyerekes az, amit tesz, de ezt az idősebb nem értette volna meg. Biztos volt benne, hogy munkatársa csak a hirtelen eltűnése miatt hívná fel, esetleg bűntudatból, de nem azért, mert hasonlóan Yutához jól érezte magát előző este. Már az is formát öltött agyában, hogy a másik csak egy éjszakára élvezte ki könnyelműségét, amiről fogalma sincs a másiknak, miért ment ilyen egyszerűen.

Apró könnycseppeket törölt le agresszívan szeme sarkából, majd a pokrócba beburkolózva hagyta, hogy agya kikapcsoljon az unalmas filmek semmitmondó jelenetein.

~*~

Másnap reggel Yuta elgondolkozott azon, hogy nem megy be dolgozni – teljesen mindegy volt már neki, csak Hansollal nem akart összefutni. Ám lelkiismerete nem hagyta nyugodni, így kénytelen volt a szokásosnál jóval korábban metróra szállni, hiszen visszaaludni már nem akart.

Hamar az irodaház megszokott papír és tinta illatú falai között lépdelve haladt saját asztala felé. Úgy vélte, majd a sok adatellenőrzés lefoglalja gondolatait, ami meg is hozta várt sikerét egészen addig, míg el nem fogytak és el nem érkezett az ebédidő. Életében most először bánta, hogy nincs mit csinálnia; hogy ilyen hamar kifogyott a teendőkből és még a szünete is beköszöntött. Ám amikor Hansol asztala felé pillantott, rá kellett jönnie, hogy aznap nemcsak ő gondolkodott el a kimaradáson, ugyanis munkatársa helyén semmi sem lett elmozdítva reggel óta. Az aggodalom hamar mardosni kezdte testének minden pontját.

Az épülettel szembeni gyorsétterembe szaladt át, agyában többször elvetve az ötletet, hogy fel kellene hívnia a másikat. Ám be kellett látnia, hogy minél hamarabb túlesik rajta, annál hamarabb mehet vissza nyugodtan dolgozni, anélkül, hogy rémképei lennének arról, mégis mi történhetett az idősebbel. Mielőtt meggondolta volna magát ismételten, tárcsázni kezdte munkatársát. Alig két csengés kivárása után szívét vad vágtába küldő hang szólalt meg a másik oldalon.

- Yuta – szinte csak egy leheletnek tűnt, ami mégis nevét formálta. – Minden rendben? Úgy eltűntél tegnap és még a telefont sem…

- Nem jöttél ma be – szakította félbe. Érezhető volt hangján a rosszallás, mégsem akart felesleges köröket futni. Őt csak az érdekelte, miért nem jelent meg a másik.

- Áh, igen. Joohyun lebetegedett, nem hagyhattam egyedül. – Yuta szíve fájdalmasat dobbant, ahogy ismét maga előtt látta a kislány érdeklődő, csokoládészínű tekintetét, ami annyira hasonlított Hansoléra.

- Nem mondtad, hogy gyereked van – alig hallhatóan csúszott ki száján a vád, így biztos volt benne, hogy a másik nem értette a túloldalon mondanivalóját.

- Mi? Yuta, alig hallak, hol vagy most? – hangjában halványan érezhető volt az aggodalom és őszinte érdeklődés, őt mégis hidegen hagyta.

- Van egy lányod.

Határozott kijelentése nem várt reakciót váltott ki az idősebből. Hansol nevetése más körülmények között édes dalként csengett volna számára, most azonban egyenesen sértette fülét. Kinevette őt… Szavak nélkül tűrte, rideg arckifejezéssel a másik indokolatlan jókedvét, miközben benne a keserűség méregként vájta magát egyre mélyebbre.

- Yuta – szólalt meg végül, nevét érzékien kiejtve, amitől hirtelen eszébe jutott a szombat este, mikor hasonló hangsúllyal súgta közvetlen fülébe –, ő a húgom.

- Te… most szívatsz? – bár rosszindulata nem múlt el, mégis szétáradt testében egyfajta megkönnyebbülés.

- Nem, dehogy. Találkozzunk, miután végeztél a munkával, a sarki kávézóban – ismét felnevetett a túloldalon. – Sok minden tisztább így…

- Ne nevess ki!

- Ugyan, várlak a kávézóban. Jó munkát! – Yuta válaszát meg sem várva szakította meg a hívást.

A fiatalabb elhűlve nézett karórájára, majd kisebb szitkozódás után visszasietett az irodaházba a hét perce lejárt ebédszünetéről – boldog, mégis bizonytalan mosollyal arcán.

~ 菫