Műfaj: slight angst, egyperces
Érintett banda: NCT
Páros: Lee Taeyong x Jung Yoonoh [jaehyun]
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem
Korhatár: 12+
Az élet rövid. Rövid ahhoz, hogy az ember mindent megtapasztaljon; hogy egyetlen egy hatalmas cél helyett többet is véghez tudjon vinni; hogy lehetősége legyen mindent megtapasztalni; hogy láthasson mindent a világból. Rövid ahhoz, hogy igazán megismerjük a körülöttünk élőket, viselkedésüket, gondolkodásukat és cselekedeteiknek miértjét. Az ember él, majd meghal. A semmibe vész, ami talán jobb a rossznál, de lehet, rosszabb a jónál. Hiszen a semmi, az csak semmi. Hinnem kell abban, hogy az élet után van valami. Valami, amivel büntetik, vagy épp jutalmazzák a lelkeket életük során elkövetett tetteik alapján.
Taeyong kiegyenesedett. A szék halkan nyikordult a némaságban, felkeltve a osonkodó kandúr figyelmét. Eredeti tervét félredobva változtatta meg az irányt, hogy gazdája szerető ölelésében találjon egy kis kényeztetésre. Taeyong azonban túl elfoglalt volt saját gondolataival. Fejében minduntalan Yoonoh kedves mosolya és élénken csillogó, barna szemei rajzolódtak ki. Hiányzott neki a fiú. Az egyetlen bizalmasa, a szerelme.
A toll egészen az asztal széléig elgurult, majd éles koppanással landolt a földön, miután hanyagul csak az asztalra dobta. Feleslegesnek tartotta az írást. Egykor könnyedén segített rajta; kiadhatta magából fájdalmait és örömeit, tapasztalatait és lelkesedését, de még mélyebb gondolatmeneteit is. Most azonban úgy tekintett a darabka papírra, amit kifelé jövet a hálószobából csak figyelmetlenül megragadott, mintha ő tehetne mindarról, ami történt. Tekintetében keserűség és harag lángolt – magára volt dühös. A két nappal ezelőtti gyász és magány már hamuvá égett benne.
Vékony ajkait összepréselte, magába fojtotta az előtörni készülő bánatot, mikor a macska lágyan dörgölte fejét lábszárához. Csiklandozta és simogatta a puha szőr, ami elegendő kedvességnek tűnt ahhoz, hogy fájó szíve még nehezebbé váljon. Emlékezett arra, mikor Yoonoh hosszú órákon keresztül játszott a szürke kandúrral – felhőtlenül nevetve, boldogan.
Mindig tudta, hogy barátjában több van, mint amit elmondott. Hogy a szótlanságba mélyedt órák nem azért voltak, mert nem lett volna miről beszélnie. Mégis gyáva volt, félt kérdezni és ezáltal erősebb támaszt nyújtani. Remélve, hogy gyanakvása alaptalan, Yoonoh pedig teljesen rendben van. Még az olykor elködösült és elrévedt tekintetet is próbálta kiűzni gondolataiból.
Tehetett volna ellene. Sejtenie kellett volna mindazt, amit a fiatalabb rejtegetett előle. A káros éjszakákat és bűnös tetteket.
Eleinte őt tartotta gyávának; a semmibe menekült ahelyett, hogy küzdött volna. Bizalmába fogadhatta volna, de inkább megfutamodott és hátat fordított neki. Aztán magát tartotta annak. Nem állt ki barátja mellett, mikor kellett volna, nem tette meg azokat a lépéseket, amik kellettek volna ahhoz, hogy Yoonoh végleg megnyíljon. Beletörődött a semmilyen kapcsolatukba ahelyett, hogy próbálta volna elmélyíteni.
Lassan állt fel az asztaltól, nem törődve a szeretetre éhes állattal. A fürdőbe ment, hogy arcát alaposan leöblítse hideg vízzel. Napok óta csak arra tudott gondolni, vajon hol lehet Yoonoh. Mennyire eleven, mennyire érez még és mennyire tudja, ki is ő valójában.
Vajon valóban repül a szárnyaival, mint azt üzenetében állította? Vagy mélyre zuhant és a mélységben őrlődik? Esetleg tényleg nincs semmi és a fénytelen ürességben veszett el?
Ismét öblögetni kezdte arcát. Ki akarta űzni gondolatai közül Yoonoh-t, a megfutamodását és lelépését. Ő nem akart megrekedni, egy helyben toporogni. Menni akart előre és vigaszra lelni. Önző volt és élni akart. Remélte, hogy emlékeik gyönyörűek és rövidek lesznek, csakúgy, mint a naplemente. El szerette volna feledni a fiút, aki hosszú ideig felkavarta mindennapjait jelenlétével.
~ 菫
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése