Spem || KEO

Műfaj: egyperces, slight angst, slice of life
Érintett banda: VIXX
Páros: Jung Taekwon [leo] x Lee Jaehwan [ken]
Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem
Korhatár: 12+

Megjegyzés: A történet első fele már jó ideje a vázlataim között porosodott (a dokumentum árulkodott, szóval tavaly november óta), így csak rá kellett vennem magam a folytatásra. Mint sokan tudjátok, nehezen vagy egyáltalán nem tudok félbehagyott írást folytatni, így nagyon remélem, hogy nem érződik rajta, honnan folytattam ma.

Illetve nyílt titok, hogy nem szívlelem a párost, ám vannak olyan emberek, akiknek még akkor is próbálok a kedvükre tenni, ha az nekem nem kifejezetten van ínyemre. Remélem, azért ennyi idő után is kedved leled az olvasásában, Szuhi!

Fanart: lanxingxxxx

Mélybarna bogárszemei az ablakon végigfolyó vízcseppeket követve fátyolosodtak el. Gondolatai máshol jártak, tekintete mégis felsiklott az ablak felső keretéhez, mikor alul már a folyamhoz csatlakozva vesztette el addig követett, kövér esőcseppjét. Vastag ajkai hol elnyíltak, rekedtes és szakadozó sóhajt hallatva, hol összepréselődve tettek ígéretet az örök hallgatásra.

Pokrócba rejtett alakja olykor megremegett az ablakpárkányon, mikor a meleg radiátor már felforrósította talpát, ám a semmibe meredés jobban lefoglalta, minthogy arra pazarolja figyelmét, hogy akár csak lábait áthelyezze más pozícióba. Háttérbe szorult a beborult ég, a sötétedő táj és a szürke külvilág; Jaehwan csak az apró, kövér cseppeket figyelte, ahogy szorgosan, szinte rabként engedelmeskedtek az ismeretlen akaratnak, hogy a párától fedett üvegen letisztított ösvényt alkotva végiggördüljenek. Mint mikor az első havazás után a hókotró letisztítja az utakat.

Szemei lassan kezdtek lecsukódni, észrevétlenül aludt el ablaknak döntött fejjel, egyszerre hűtve és melegítve testét.

A sötét szoba lakóját még Taekwoonnak sem volt szíve megzavarni – eltökélten és csendbe burkolózva állt addig a pillanatig a helyiség ajtókeretének dőlve, míg a fiatalabb el nem bóbiskolt. Ajkai megenyhült mosolyra görbültek; lassú és halk léptekkel ment oda szerelméhez, hogy a pokróc alá temetett testét ölébe véve élvezhesse Jaehwan aranyos szuszogását, mikor öntudatlan döntötte fejét kidolgozott mellkasára. Ajkai hol elnyíltak, hol összezárultak, olykor megmutatva hófehér fogait, amit Taekwon mostanában egyre ritkábban látott. Hiszen a mosoly és nevetés mostanában olyan volt Jaehwan életében, mint az esőben röpködő pillangó.

A munka elkezdése sokkal erősebben nehezedett vállaira, mint az iskolai évek. Már nem tudta kizárni az embereket, nem tehette meg, hogy hallását elzárva feledkezik meg a körülötte lévőkről; már nem maradhatott otthon arra hivatkozva, hogy beteg lett. Felelősséget kellett vállalnia, sokkal nagyobbat, mint amekkorát elbírt volna – legalábbis ő mindig így vélekedett róla. A világ sokkal zordabb és veszélyesebb lett számára, amint több ember vette körül nap mint nap, nem úgy, mint azelőtt. Nyomasztotta a tudat, hogy utcára kell lépnie; hogy Taekwonon kívül mással is érintkeznie kell. Csak a szoba csendjére és állott levegőjére volt szüksége. A puha ágyra és párja szerelmesen óvó karjaira, hogy elbújhasson az idegenek kíváncsi, akár megvető tekintetétől.

Halkan sóhajtva rakta a párnák közé a fiatalabb testét, időközben előbukkanó, zokniba rejtett lábfejét visszatakarva a vékonyka paplannal.

Jaehwan sokkal fáradékonyabb volt, mióta munkába állt. Már nemcsak iskola melletti pénzkeresésnek számított, sokkal inkább arra kellett koncentrálnia, hogy segíthesse párját; hogy ő is beszálljon a költségekbe, ne Taekwontól függjön. Az emberek elszívták életenergiáját, paranoiás és sokkal félénkebb lett. Napok óta egy hang sem hagyta el ajkait, még párja kedveskedő szavai sem hatottak rá. Mintha szótlansága egyensúlyba hozta volna lelki állapotát.

Lassan feküdt le a fiatalabb mögé, szorosan magához húzva vékonyka alakját. Törékeny volt, akárcsak egy liliom, amit a szeles idő megsebezve hagyott maga mögött. Jaehwan érezte párja erős kezét hasánál, ahogy gyengéden tartotta forró testéhez közel az övét. Szíve mélyeket és laposakat dobbant, a megnyugvás és érzéki szeretet keveréke áradt szét ereiben – nem mutatta jelét még akkor sem ébredésének, mikor Taekwon gyengéd csókot hintett tarkójára.

A szoba egyre sötétedett, a levegő kótyagosan elhasznált, majdhogynem meleg volt. A behajtott ajtó résén keresztül apró fény pislákolt, megvilágítva a sarokban magányosan árválkodó anyósnyelvet – cserepe mélyen vibráló bordón nyelte el a sárgás szikrákat.

Taekwon sokáig hallgatta kedvese szuszogását, olykor hagyva, hogy maga alá temesse a keserű kétségbeesés, hogy utána reményével tiporja földbe a gúnyos érzés szurokszerű kegyetlenségét. Hitt a szebb, napsütötte napokban és a boldog mosolyokban.

~ 菫