Step by step - Negyedik madártoll || JEONGCHEOL

Egy késéssel a negyedik fejezet! ;;
Jó olvasást!~

CÉLRATÖRŐ ÁLMOK

Hosszú haja meg-meglibbent, ahogy Heemina ugrándozva próbálta megnyaldosni hófehér arcát. Junghan széles, boldogságtól sugárzó mosolya egy pillanatra sem tűnt el, miközben szaggatott felsőjének ujjával játszadozott a kutyával, reménykedve, hogy végre lerázhatta ezáltal a mopsz nyálas pusziját, amit azóta szeretett volna neki adni, mióta a srác belépett hozzánk a házba.

Halk nevetésben törtem ki, mire Junghan rám emelte sötét tekintetét, majd halvány pírben kezdett úszni arca a zavartól. Lehajtotta fejét, hosszú hajzuhataga eltakarta előlem tekintetét, s Heemina ezt a pillanatot választotta arra, hogy az elterelt figyelmű srác bőrén vastag nyálcsíkot hagyva nyomjon puszit kívánatos arcára.

*

A kellemes illatokat követve léptem be a konyhába. Édesanyám fecsegése már a küszöbön megütötte fülemet, majd apám szigorú hangja, mikor felállt az asztaltól, hogy munkájába indulva elköszönjön a családtól. Junghan otthagyta szülőmet a pultnál, míg odalibbent hozzám, hogy nyakamba ugorva puszilja meg orrom hegyét üdvözlésképp.

Fekete haját eltűrtem gyönyörű arcából, amin széles mosolya fényes csillogást ajándékozott kisugárzásának és mélybarna szemei ragyogva adták tudtomra érzéseinek igazát.

*

Érintéseim nyomán meg-megremegett Junghan teste, ahogy a kanapén felé magasodva simogattam karját csuklójától egészen fedetlen válláig, oda-vissza. Halk nyöszörgéseket adott ki, ami egyértelművé tette, hogy nem tetszik neki a felállás, de mikor lepillantottam rá, arca a zavartól kipirosodott, fényben villódzó, mély szemeit lesütötte.

Vékony ajkaira hajolva feküdtem rá teljesen; testem lázban égett, szívem pedig vadul kalapált, ahogy édes aromája még intenzívebben járta át minden porcikámat.

*

Egyik kezemmel hátam mögött támasztottam meg testemet. Junghan haja szerteágazott combomon, ahogy ölembe hajtott fejjel olvasta kedvenc könyvét. A lapozás halk neszei meglehetősen sűrűn hallatszottak, miközben fekete, hosszú tincseivel játszadoztam – így közelebb éreztem magamhoz a néma percekben is.

Arcát figyelve mosolyodtam el, mikor vonásai megrezdültek egy-egy érdekesebb jelenetnél, szemöldökeit összehúzta, olykor ajkaival csücsörített, vagy száját rágta belülről – rajtunk kívül a park ezen részén senki nem tartózkodott.

*

- Hé, figyelsz? – lökött vállba Jisoo, talán a kelleténél sokkal erősebben, mire felemeltem fejemet a padról, hogy morogva felé fordulhassak.

- Persze. – Mintha nem tudná, hogy csak védem a seggem.

- Aha… – nyújtotta el szavának végét, amiből tisztán lejött, hogy átlátott rajtam. Nem meglepő… - Mondd, mi bajod? Épp arról áradoztam, hogy…

- Jisoo, ne fárassz… – döntöttem vissza a padra fejemet, beléfojtva a szót. Őszintén nem tudott érdekelni, hogy mit szeretett volna tudtomra adni, megvoltak a saját gondolataim is, amiket minél előbb a helyükre akartam söpörni.

Közel két hét telt el azóta, hogy átmentem Junghanékhoz, és mióta ő nem jelent meg az iskolában. Mindez talán nem is zavart volna, ha nem lettek volna érdekes álmaim a sráccal… Ha nem keltem volna fel minden reggel úgy, hogy megint ő volt a középpontban, akkor sokkal egyszerűbb lett volna elűzni magam elől, hogy nem járt be tanításra. Sőt fel sem tűnt volna – ahogy eddig sem.

Az első két-három alkalomnál még tiszta hülyének éreztem magam, hogy pont vele vannak álmaim, de a többi kezdett kínos lenni… Mintha a tudatalattim ellenem dolgozott volna.

Csak azt akartam napról napra egyre erősebben, mikor elindultam otthonról, hogy bárcsak aznap felbukkanna valahol. Az oktalan aggodalom mindennap meglapult bennem, ami miatt nem tudtam teljesen az órai anyagra figyelni. Két hét alatt az eredményeim láthatóan romlottak, amit természetesen apám is észrevett a tanárok mellett. Nem tudtam mivel kimagyarázni magam, de feleslegesen ültem a füzetek és tankönyvek felett éjszakákba nyúlóan, mindig elkalandoztak gondolataim.

Junghan olyan volt, mint a pestis; ha elkaptad, nincs menekvés.

Képtelen voltam kiverni a fejemből arcának minden vonását, és ez nem kicsit rémisztett meg. Komolyan tetszene? Nem tudtam elfogadni a tényt, hogy egy ilyen alak képzeletbeli lényébe zúgtam volna bele… Kár lett volna tagadnom magam előtt, tényleg szép srác volt; nem helyes, hanem gyönyörű. Nem tudtam volna elképzelni, ahogy vele megyek ki a strandra röpizni vagy a pályára focizni, egyszerűen ő más volt, mint a többi fiú, akikkel eltöltöttem a kevéske szabadidőmet.

Mégis… Tisztában voltam azzal, hogy akit megálmodtam, csak ábránd, hiszen a valódi Junghan rideg és tartózkodó volt, aki senkit nem vett emberszámba; aki a sötét aurájával képes elriasztani mindenkit anélkül, hogy kinyitotta volna a száját. Hiába éltettem volna magam azzal, hogy velem más, hiszen más volt akkor is, mikor náluk voltam… Tudtam, hogy lehetetlen; nem létezik az a Junghan, akit megálmodtam minden este.

Pedig reméltem.

A kelleténél talán sokkal jobban reméltem, és épp emiatt vágytam arra, hogy végre láthassam gyönyörű szemeit, amik minden álmomban boldogságtól csillogva meredtek rám; a vékony ajkait, melyeknek íze a valóságban biztos sokkal édesebbek, mint ábrándozásaimban…

- Seungcheol – csapott fejemre barátom, hogy visszahozzon a rút valóságba…

- Mi van már, ember? – összehúzott szemöldökkel néztem fel rá, mire a könyvvel – amivel volt szíves akkorát suhintani koponyámra, hogy a fájdalom mellett még néhány agysejtem is elszállt – a terem másik vége felé mutatott.

- Vége a napnak – magyarázta meg a helyzetet. – Örülnék, ha délután nem járnál a rózsaszín kis bubiban fehér pónik között a szivárványhegyek aljában, mert szükségem lesz rád – nézett rám úgy, mint aki megerősítésre vár, hogy minden úgy lesz, ahogy ő azt kérte. Grimaszolva forgattam meg szemeimet, majd a táskámat felkaptam a földről, hogy minden tanszert belepasszírozzak.

- Nyugi… Minek kellek?

 - Na nem, haver, biztos, hogy nem! – álltam meg Jisoo-ék konyhájában Taeyong mellett. – Minek gondolsz engem, ember? Nem…

- Ugyan már, ma még ábrándoztál, egy kis sütögetés…

- Ehhez kellene az agyam?

- Szükség van arra, hogy ne gyújtsd fel a konyhát…

- A sütővel… - forgattam meg szemeimet, miközben az asztalra kipakolt hozzávalókat nézegettem. – Nem…

- Seungcheol, ne csináld már…

- Kérted volna meg anyádat!

- De ha egyszer neki lesz…? – frusztráltan fújtam ki levegőmet. Taeyong csak csendben állt mellettem, felhúzott szemöldökkel figyelte az asztalt, amit még az előbb én is végigmértem, ám sokkal jobban lekötött a gondolat, hogy barátom vészhelyzete a konyhába száműzött engem. Nagy levegőt vettem, majd az egészet egybe kiadtam magamból.

- Jól van… Mit sütünk?

- Hát muffint és tortát – mosolyodott el Jisoo. Nem is értettem, hogy egy srác mit élvezhetett ennyire a sütés-főzésben. Én messziről kerültem a konyhát – még a szimpla jelenlétem is balesetveszélyes volt abban a helyiségben… Szerencsére otthon még nem volt szükség rám a konyhában, apám elvárásai mellett fura is lett volna, ám ennek köszönhetően a következő két óra kész balszerencse-sorozat volt számomra. Egy darab tojást nem tudtam anélkül feltörni, hogy ne rajtam végezte volna, mindamellett a habverés is eléggé félresikerült, mikor a tál kirepült a kezemből és a földön végezte a még híg tojásfehérje.

Jisoo persze nem adta fel. Addig látott el instrukciókkal, míg végül magukra nem hagytam őket a konyhában és inkább átmentem a halványkék és fehér színben pompázó nappalijukba. Barátom olyan volt, mint az anyja. Mindennek megvolt a helye, mindennek makulátlanul ragyognia kellett és mindamellett még az esztétika is fontos volt számukra. Talán meleg…

Erre a pontra eljutva azonban ismét Junghan jutott eszembe, és már az sem érdekelt, hogy ragadt a felsőm a megszáradt tojástól – vagy a liszttel borított nadrágom.

Hiába mentem ki a nappaliba, csak álltam egy helyben, hiszen féltem Jisoo anyjától annyira, hogy ne üljek le a mocskos ruhámban a patyolat tiszta garnitúrájára. Taeyong persze olyan szabadon mozgott a konyhában, mintha ő is ott élte volna ki férfiasságát szabadidejében…

Percekig néztem ki a fejemből anélkül, hogy eljutott volna agyamig az, ami épp előttem volt, a megszokott nappali falain lógó képek, az állólámpák, amik két szélről közrefogták a hatalmas tévéállványt és a fotel, aminek karfáját szorongattam, összemosódtak előttem. Minduntalan azon járt az agyam, hogy Junghan vajon miért nem járt be tanításra; mi baj történhetett vele… De talán a leginkább azon, hogy hátha jogosan bizakodok, és tényleg tud kedves is lenni a srác. Nem akartam vele többször beszélgetésbe elegyedni, mégis vágytam a hangjára; nem szerettem volna többször kettesben maradni vele, mégis kívántam a közös perceket. A kettősség, amit miatta éreztem, túlságosan elvonta a figyelmemet.

- Hé, letusolsz? – hallottam meg Jisoo hangját mögülem, mire felé kaptam fejem. – Azt hiszem, maradt itt pár ruhád múltkorról – mosolygott biztatóan, majd visszalépett a konyhába.

Nem volt meglepő, hogy még barátomnál is akadt pár cuccom, hiszen képes voltam szimpla lustaságból itt hagyni őket, mikor néhány náluk töltött nap után nem volt kedvem a buszon táskával nyomorogni. Mindig felhúzott, ha lökdöstek még azután is, hogy levettem vállamról, mintha kötelesek lettek volna figyelmen kívül hagyni engem.

Barátom szobájába lépve megcsapott az a szokásos cseresznye-rózsa illat, amit füstölőjének köszönhetően az egész helyiség összes bútora magába szívott már a hosszas éveknek köszönhetően. Ahogy maga Jisoo is ilyen aromában úszott, hiába fújt magára reggelente a Playboy VIP parfüméből, körülbelül semmit nem ért – legalábbis felőlem aztán már kutyaszarral is bekenhette volna magát, ez az illat akkor sem hagyta volna el testének pórusait.

Ahogy végigtekintettem második otthonomként fenntartott, sötétkék szobában, elfogott egy fura érzés. Ez a helyiség csak úgy sugallta az ember felé, hogy Hong Jisoo a tulajdonosa; az összes ABC sorrendbe tett könyv, CD és DVD; a tengerkék huzat, ami az ágyat és az egyetlen egy fotelt borította, az állványos polc mellett; a szürke parkettán elterített cölinkék szőnyeg és az apró, sötét vagy épp világos díszítőelemekként szolgáló vázáktól kezdve egészen a füstölőtartóig minden. Mind-mind hangoztatta, hogy a vékony, melegszívű srác tulajdona.

Engem pedig elfogott a kíváncsiság. Érdekelni kezdett Junghan személyiségéből kialakított szobája.

~ 菫