Step by step - Ötödik madártoll || JEONGCHEOL

Hmhm, érdekes fejezet.;;

Jó olvasást!~

NYITOTT KÖNYV[?]

A meglepően sok szerencsétlenkedésem ellenére Jisoo-ék befejezték a muffinokat és a tortát is, mire elkészültem a zuhanyzással. Kicsit többet maradtam a kelleténél a hatalmas fürdőben, kihasználva, hogy semmilyen társaság nem rondít a hangulatomon. Csak én voltam és a gondolataim a forró víz alatt, ami bár kellemes volt, mégsem volt segítőkész – Junghan arcképe mindig felderengett szemeim előtt. Teljesen mindegy volt, hogy mire koncentráltam. Ha épp egy focimeccsen agyaltam, hogy remek lenne már szervezni egyet, hiszen olyan régen ruccantunk ki a srácokkal a pályára, akkor felmerült bennem a kép, ahogy Junghannal kettesben rugdossuk a labdát; ha arra gondoltam, hogy jó lenne valamelyik sráchoz átugrani hétvégén kikapcsolódásként, csakhogy ne kelljen apámmal találkoznom, akaratom ellenére képzeltem el, ahogy Junghan az ágyon elterülve pillant fel a telefonjából, amikor belépek a szobába…

Így nem volt meglepő, hogy kissé feszélyezve álltam az ajtó előtt és szuggeráltam a bronzos számokat a falapon. Alig fél perce csöngettem be, de már meg is bántam. Akár el is futhatnék, nincs innen olyan messze a lift és a lakókba sem ütköznék bele. Kuss volt az egész emeleten, egyik lakásból sem hallatszott ki semmiféle zaj; sem zene, sem tévé, semmi. A távot kezdtem méregetni, s már majdnem megtettem az első lépést, mikor a bejárati ajtó szélesre tárult előttem.

Junghan elég zilált alakja állt előttem. Inkább festett úgy, mint aki most tért haza a futásból, mintsem egy beteg gyerek. Sminktelen szemei összeszűkültek, alsó ajkát beharapta, majd teljes valómat végigmérte, mintha próbált volna beazonosítani – amit reméltem, hogy közel sem erről volt szó.

- Hát te…?

- Bemehetek? – tértem ki kérdése elől. Nem is igazán tudtam, mire foghattam volna érkezésemet. Mégsem mondhatom neki, hogy azt hiszem, bejön nekem; hogy szerintem eszméletlen jól néz ki. Főleg ebben a sötétszürke melegítőnadrágban… Arról nem is beszélve, hogy hiába volt rajta pulcsi, a kulcscsontja kikandikálva keltette fel figyelmemet, s nem tudtam nem visszaemlékezni az álmomra, ahol túl közel kerültünk egymáshoz… Túl közel…

Arrébb állt az ajtóból, ezzel jelezvén, hogy beléphetek. Sietősen haladtam el mellette, leszegett fejjel. Nem mertem ránézni – rossz volt a közelében lenni. Azt hittem, ha előttem áll majd, akkor sokkal könnyebb lesz minden, de be kellett látnom, csak rontott a helyzeten. Már biztosra tudhattam, hogy tényleg gyönyörű a tekintete, a szája, az orrvonala – az egész arca túlságosan szép volt, így az érzés, amit eddig csak képzelgésnek gondoltam, teljesen igaznak bizonyult. A szívem dobogását még a halántékomban is éreztem, nehezemre esett arra figyelnem, hogy ne vesszek el; hogy halljak és lássak rendesen. A szám kiszáradt a gondolatra, hogy valószínűleg csak ketten vagyunk…

- Na? – állt elém magabiztosan, utalva előző kérdésére. Mélybarna szemeibe nézve próbáltam rendezni légvételemet, hogy véletlenül se tűnjön fel neki zaklatott viselkedésem. Agyam kattogott, hogy mégis mit hozhatnék fel mentségként; hogy miért kerestem fel, ám semmiféle gondolat nem fogalmazódott meg fejemben azon kívül, hogy olyan közel volt hozzám, hogy akár magamhoz is ránthattam volna, szorosan testemhez ölelve. – A házidoga miatt jöttél, mi? – nagyobbat nyelve néztem vissza íriszeibe, tekintetemet elszakítva halvány ajkairól.

Idétlenül bólintottam egyet, mint aki elvesztette hangját – de ez igazából közel is állt az valósághoz. Nem mertem megszólalni; tartottam tőle, hogy egy hang sem jön ki belőlem, ami azért eléggé megrémisztett. Soha nem éreztem magam még így, pedig nem egy barátnőm volt már, de ez az érzés… Más volt. Fura és kellemes egyben, mintha mindig is így kellett volna éreznem.

Egyik szemöldökét felvonta, aminek köszönhetően az is feltűnt, hogy egyik piercingje sincs berakva. Kezdtem valósnak látni azt, hogy edzett, vagy hasonló, de Isten óvott attól, hogy rákérdezzek. Smink nélkül pedig arca is sokkal szebb volt, ami talán akkor nem épp tett jót a szívemnek – ismét nyeltem egy nagyobbat, mikor ajkait elnyitva hagyta, s úgy mért végig még egyszer.

- Nem jössz beljebb? – mutatott mögém a nappali felé, ami őszintén nem kicsit lepett meg. Azt vártam, hogy hülyének kiált a világ előtt, majd megkér, hogy hagyjam magára. Ehelyett beljebb invitált – ami valljuk be, akkor és ott baszottul jól esett.

- Nem… Azt hiszem, ideje lenne már hazamennem – kaptam elő mobilomat farmerzsebemből, hogy meglessem az időt. Miután eljöttem Jisoo-tól, egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy mennyi az idő, csak az lebegett előttem, hogy meg kell látogassam Junghant. Tudni akartam, hogy jól van, és az, hogy láthattam, nincs komoly baja, már megnyugtatott.

- Szóval… Nem a házi dolgozat szele fújt ide? – fonta össze mellkasa előtt karjait és féloldalas mosolyra húzódott szája. Ajkaim elnyíltak, szemeim kitágultak.

Nem tudtam eldönteni, hogy a szívem azért hagyott ki egy ütemet, mert végre láthattam mosolyogni, vagy azért, mert iszonyatosan jól állt neki. Nem ismerek még egy olyan embert, akinek ilyen dögösen villogna arcán a vigyor… Akkor láttam először mosolyogni, ami akkor is megmelengette szívemet, még ha nem is kifejezetten boldogság miatt tette. Inkább látszott gunyorosnak, mintsem kedves mosolynak.

- Hát… De, de tudod… Elég későn értem ide… - próbáltam menteni a menthetőt, ám Junghan arcán csak szélesedett a mosoly, amitől szívem ismét vad vágtába kezdett. Úgy éreztem, átlát rajtam; hogy azt várja, mikor bököm ki az igazat, hogy kinevethessen. Tényleg ezt tenné? – Jó, talán kicsit aggódtam, na és? – arca elkomorodott. Szemei ismét összeszűkültek, miközben arcomat elemezte. Nem hitt nekem, ez egyértelmű volt. Mintha hihetetlen lett volna az, amit mondtam.

A csend, ami beállt közénk, kezdett feszélyezett lenni, főleg, hogy egy pillanatra sem vette le rólam gyanakvó tekintetét. Mintha arra számított volna, hogy akármelyik pillanatban elnevetem magam, mert hű de jó poént sütöttem el. Pedig én komolyan gondoltam, s nem tudtam, ezt hogyan adhatnám tudtára. Egész alakja megmerevedve állt egy helyben, akár egy szobor, ami sosem mozgott azelőtt. Kezdett megijeszteni.

Egy nagyobbat nyeltem, majd közelebb léptem hozzá. Nem láttam semmi vesznivalót, hiszen ő nem tett semmit, körülbelül megerősítésre várt, hogy igazat beszéltem, így csak éleződött bennem az érzés, hogy semmi visszautasítás nem várható részéről.

- Miért tűnik úgy, hogy nem hiszed el? – kérdeztem meg végül, mikor már teljesen előtte álltam. Zavart láttam rajta, jelét annak, hogy meglepte a közeledésem, de semmi egyéb. Sem rosszallás, sem öröm, semmi, csak az összeráncolt szemöldök, a nagyobbra nyílt szemek és az apró fejrázás, amit szinte észrevenni is alig lehetett.

- Ne űzz belőlem gúnyt, Seungcheol! – hátrahőköltem. Egyrészt meglepő melegséggel árasztott el az, hogy kiejtette nevemet, amit ezek szerint nem felejtett el, még ha nem is épp kedvesen tette. Másrészt szavaiban olyan erős düh volt érezhető, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Miért űznék belőle gúnyt? Kezdtem kapizsgálni, hogy Junghan mekkora baromnak tarthat…

Arcizmaimat rendezve néztem szikrázó tekintetével farkasszemet. Pár pillanatig vonásai megfeszülve adták tudtomra, hogy nem áll szándékában hinni nekem; hogy valószínűleg egy féregnek gondol, aki akár baráti fogadásból, akár önmaga szórakoztatására képes játszadozni vele. Nem gondoltam volna, hogy valaha kiismerhető lesz számomra, mégis olyan volt, mint egy nyitott könyv. Minden szavából és reakciójából egyértelmű volt az, amit nem mondott ki; amit próbált titokban tartani, hogy senki ne tudjon ártani neki. Ennyi lenne csak az ok, ami miatt úgy viselkedik, ahogy? Ami miatt képes lenne egyedül átvészelni a gimnáziumi éveit rengeteg másik srác társaságában, akik az akadémián akár emiatt képesek lennének kicifrázni?

Mikor lágyulni kezdtek vonásai, öntudatlanul emeltem fel kezemet, hogy tenyeremet arcára simíthassam. Junghan elsőnek oldalra kapta tekintetét – mintha megrémült volna közeledésemtől, de nem hátrált; egy lépést sem tett, ami arra utalt volna, hagyjam abba –, majd ismét rám nézett. Zavarodott pillantásai elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy elgondolkozzak.

Tartottam attól, hogy ellök magától; hogy mivel nem hisz nekem, könnyűszerrel hagy itt, csak mert képtelen elfogadni szavaimnak igazát. Azt sem akartam, hogy tolakodó balfasznak tartson, hiszen… Valljuk be, eddig csak egyszer adatott meg, hogy kapcsolatba léptem vele, majd felhozott a lakásukra, de ez nem volt egyenlő azzal, hogy amolyan aranyos love storyt kezdeményezve lekapjam, vagy…

Ám tekintete cikázása, ahogy hol szemeimnél, hol ajkaimon kalandozott el pár pillanatra, félbeszakította gondolatmenetemet. Ha nem próbálom meg, sosem tudom meg, mit tett volna… Nem akartam veszni a lehetőségemet; közel volt hozzám, és féltem, soha nem lesz még egyszer ekkora lehetőségem arra, hogy lépjek is valamit.

 Elég lassan kezdtem közeledni ahhoz, hogy visszavonulót tudjon fújni, ha úgy adódik, de számomra ez kínszenvedés volt. Érezni akartam ízét; puha ajkait az enyéimen és lehelete melegét. Szájáról elszakítottam tekintetemet, hogy felnézzek ilyen közelről is szemébe, amik most sem a dühtől, sem semmilyen fénytől nem csillogott – matt és fénytelen volt, akárcsak ő maga. Alig pár pillanat volt, hiszen a következő másodpercben ismét visszanéztem, talán pont a legrosszabbkor. Junghan végignyalt alsóajkán, ami miatt szívem kihagyott egy ütemet…

- Most következik az, hogy megcsókolsz? – halvány mosoly jelent meg szája szélén. Felnéztem szemeibe, ám semmit nem tudtam kiolvasni belőlük. Ismét végignyalt alsóajkán. Lassan hátráltam vissza, úgy mértem végig egész arcát.

Most… Ő szórakozik velem?

~ 菫