Step by step - Második madártoll || JEONGCHEOL

A várva várt második fejezet! ;;

Jó olvasást!~

ELŐSZÖR JUNGHANNÁL

Próbáltam gyorsabbra venni a tempót, miután elhagytam az első szárnyat az utolsó óra után, hogy ha tényleg ott várt rám az iskola előtt, akkor ne haragítsam magamra késésemmel. Bár jobb lett volna, ha elfelejtett volna, vagy ha meg sem várt volna. De csalódnom kellett. Kezdem azt hinni, hogy az összes, apró rossz tettem miatt ma járok rosszul. Mintha a karma sokszorosára nőve próbált volna bosszút állni, amiért egyszer-kétszer füllentettem, vagy elhallgattam dolgokat.

Az épület kapuja melletti téglakerítésnek dőlve figyelte néha-néha megbotló alakomat. Frusztrált, hogy figyelt, s a saját lábamba többször is megakadtam emiatt; csoda, hogy nem estem orra a szeme láttára. Meglepő mód azonban nem szentelt különösebb figyelmet bénázásomnak. Egy apró, gunyoros mosoly sem bújt meg arcán; szemei is csupa közömbösséget és unalmat sugalltak, mintha egy lázadó tinédzsert egy klasszikus operettre ültettek volna be délutáni elfoglaltság gyanánt.

- Azt hittem, soha nem érsz ide - jegyezte meg félvállról, mikor mellé értem. Nem sokat tökölt, amint odaléptem hozzá, elindult. Ellenkező irányba; nem arra, amerre a buszmegálló volt.

- Most lett vége az utol... Hé, várj már! Hova mész? - nem láttam értelmét a magyarázkodásnak, hiszen nem mutatta jelét annak, hogy érdekelte volna a dolog.

- Haza - válla felett nézett hátra rám komor arccal, mintha egy egyszerű meghívást közölt volna a legjobb barátjával. Egy pillanatra megtorpantam, de hamar felzárkóztam. Nem kérdeztem tőle többet - ha ő náluk akarja elkezdeni a házi dolgozatot, akkor ott csináljuk.

Útközben küldtem anyámnak egy SMS-t, hogy ne várjanak a vacsoránál, később érek haza a szokottnál. Hál' Istennek egyik szülőm sem volt valami szigorú, így magam döntöttem el, mikor érek haza, a hétvégén merre járkálok el. Bár mindez szerintem annak volt köszönhető, hogy a tanulmányi eredményem jóval meghaladta az átlagot.

Meglepődtem, mikor három utcával arrébb egyet kanyarodva meg is érkeztünk Junghanékhoz. Nem is tudtam, hogy ilyen közel lakik a sulihoz, bár... Szinte semmit nem tudtam róla. Senki sem.

Miután a kapuzárnál benyomkodta a megfelelő gombokat, kinyílt az iszonyat nehéz ajtó, amit volt kedves majdhogynem becsukni előttem. Ott azért megfordult a fejemben, hogy nem is lát szívesen, s inkább még most forduljak vissza. Alapból tartottam tőle, hogy szülők nélkül leszünk, és hát... A srác nem volt valami bizalomgerjesztő látvány, főleg akkor, mikor szúrós tekintettel méregetett egy-két embert, akik beálltak az útjába.

A menzán sokszor figyeltem, ahogy mindig ugyanahhoz az asztalhoz sietett, majd elkergette az ott ülőket. Az első pár hétben folyton konfliktusokba keveredett, bár érdekes mód nem szólt egy szót sem. Mindenkit a tekintetével üldözött el, majd úgy foglalta el az egész asztalt, mintha az olimpiát nyerte volna meg.

A liftbe kissé vonakodva szálltam be mellé, de mikor rám se hederített, egy kisebb részem megnyugodott. A nagyobbik meg még jobban összecsinálta magát, hogy egy vadidegen srác társaságában van, aki ugyan meghívta - legalábbis úgy tűnt -, de szarik a fejére. Olyan érzés volt, mintha figyelt volna, de nem annyira, hogy kifejezetten érdekelte volna, ha faképnél hagyom.

Ezek után nem is volt meglepő, hogy a negyedik emeleten megállt a lift, majd ő lépett ki elsőnek, rá sem hederítve arra, hogy beszorulok-e, vagy sem. Mögötte csoszogtam, kissé feszélyezetten, s csak a lobogó copfjára tudtam koncentrálni, így sikeresen nekiütköztem, mikor a bejáratijuk előtt satuféket nyomott.

- Bocsi - emeltem fel mindkét kezemet védekezőképpen, mikor oldalra lépett, hogy végignézhessen szerencsétlen valómon. Tartottam tőle, hogy a közömbös oldala innentől kezdve átcsap ellenszenvesbe, és majd egyedül szenvedhetek meg a feladattál, ám Junghan semmiféle megjegyzést nem tett ügyetlenségemre, csak alig észrevehetően vállat vont.

Olyannyira kellemetlenül éreztem magam a némaságban, hogy alsó ajkamat beharapva kezdtem tépkedni, mintha az segített volna rajtam. 

Amint belépett a lakásba, levetette lábairól a tornacipőt - hanyagul rúgva a falhoz -, majd kérdőn nézett hátra rám. Nem tudtam, hogy mi járhatott a fejében. Talán azon gondolkozik, mi a faszt keresek itt? Vagy azon, miért nem léptem még át a küszöböt? Vajon látszik az arcomon, mennyire nincs ínyemre bemenni hozzájuk? 

- Kicsim, te vagy az? - az éles női hang felé kapta fejét, majd sóhajtva nézett vissza rám. 

- Igen, anya! - kiabált vissza, miközben szúrós tekintetét az enyémbe fúrta. - Bejönnél végre? - címezte felém flegma hangsúllyal, majd megragatta az ajtót, mintegy figyelmeztetésképp, hogy rám csukja, ha nem mozdulok meg. 

Vonakodva tettem felé pár lépést, épp csak annyit, hogy a küszöb túloldalára kerüljek, majd végignéztem, ahogy lendületből becsapta a bejáratit, s elindult a tág helyiség felé, ami már az előtérből is jól látható volt. A két nagyobb fotel csak egy rozoga kávézóasztalt szorított össze, s egy elég réginek kinéző tévé helyezkedett el alig két méterre onnan. Zsúfolt volt a tér, amit nem tudtam eldönteni, hogy az elrendezésnek volt köszönhető, vagy pedig bútorok nélkül is ugyanilyen kicsinek tűnne. 

Junghan eltűnt az egyik ajtó mögött, én meg mozdulni sem mertem. Iszonyatosan feszélyezett a dolog, hogy egy ismeretlen lakásban vagyok, idegen emberekkel, és senki nem is mutatta érdeklődését afelé, hogy lassan a nadrágomba csináltam az idegességtől. Akárki meglophatná így őket. Bár gondolatom azonnal hülyeségnek tűnt, miután körbenéztem ismét az apró, nappalinak kialakított helyiségben. A falakon egy fotó sem lógott; kicsivel odébb tőlem három doboz állt egymáson, bontatlanul; egy poros szőnyeg volt csupán elterítve még a kopott padlón, ami úgy nézett ki, mintha hozzá sem nyúltak volna évek óta.

Végül bátorságot vettem magamon, s elindultam arra, ahol Junghan eltűnt. Hallottam a hangjukat, de nem voltam benne biztos, hogy az anyja tudja, miszerint a lakásában tartózkodom, és ez hamar be is bizonyosodott, mikor a küszöböt átlépve az asszony rám emelte borostyán szín íriszeit, s azok csupa meglepettségtől csillogtak. Junghan mellett a pult előtt álló nő határozottan éles ellentéte volt fiának - halvány rózsaszín kosztümbe rejtett teste arról árulkodott, hogy nemsoká indul valahova; haja szoros kontyba volt fogva feje tetején, míg két tincs hullámba verődve lógott gömbölyded arca szélén; ajkait szolid rúzs díszítette, ám ennél több smink nem volt makulátlanul fehér bőrén. Szép anyja van.

- Elnézést, én... - akadtam el mondandómban, hiszen igazán nem tudtam, mit mondhatnék. Kezdjem ott, hogy a fia mekkora egy tuskó? Vagy előtte még be kellene avatnom a házi dolgozatunkba? Esetleg csak annyit kéne mondanom, hogy a fia egyik barátja vagyok? Ugyan... Ez erős túlzás lett volna. 

- Junghan, szívem, bemutatnád nekem az új barátodat? - mosolyodott el szélesen az asszony, mint aki már jó ideje várt arra, hogy ezt a kérdést végre feltehesse fiának. A sötét aurát magából árasztó csak rám meredt, amiből könnyű volt leszűrnöm, mit akart.

- Khm, elnézést, asszonyom! A nevem Seungcheol - hajoltam meg a lehető legmélyebben, mígnem táskám lecsúszott vállamról.

- Ugyan, fiam, nem vagyok én még olyan öreg - kuncogott halkan, majd fiára nézett, s vissza rám. - Szólíts nyugodtan Jihyónak - mosolyodott rám. Junghan pedig ezt a pillanatot választotta arra, hogy kisiessen a konyhából. - Osztálytársak vagytok? - kérdezte, mire csak egy aprót bólintottam. - Ne törődj vele, biztos nagyon jóban vagytok, ha már meghívott hozzánk - lelkendezett tovább Jihyo.

- Igazából csak a közösen kapott házi dolgozat miatt jöttem... - sütöttem le szemeimet, hiszen nem voltam kíváncsi a nő pillantásaira. Még a végén csak sajnálatot láttam volna bennük, hogy nem vagyok jóban az idióta fiával.

- Legalább lesz ideje kibontakozni - alig hallhatóan jelentette ki, mégis eljutottak hozzám szavai, mire felkaptam fejemet. Maga elé meredve tördelte az ujjait pár pillanatig, majd rám nézett. - Nekem most el kell mennem, de érezd magad otthon. Véletlenül se éhezz vagy szomjazz csak azért, mert Junghan nem jön ki a szobájából - mosolygott bíztatóan. - Örülök, hogy itt vagy, Seungcheol - lépett oda hozzám, majd egy arcomra hintett puszi után kiment az apró helyiségből, ami még kisebbnek tűnt, mint egy ilyen bérház bármelyik másik darabjában. Ez a helyiség azonban sokkal tisztábbnak és rendezettebbnek nézett, ki mint a nappali - itt nem volt semmi poros, lelakott. - Jók legyetek! - kiáltott még vissza az előtérből, s reményeim szerint fia is hallotta, s nem tervezett semmi kiakasztót ellenem.

- Jönnél végre? - hallottam meg hangját magam mögül, mire kissé összerezzentem. Felé fordulva megigazítottam a táskámat, majd amint elindult, ismét követtem. - Ez itt a fürdő - egy pillanatra sem állt meg, úgy mutatott a konyha mellett nyíló fehér faajtóra. - Abba a szobába véletlenül se menj be, az anyámé - intett egy újabb bejárat felé, miután átmentünk egy rövidebb folyosón és benyitott a közvetlen mellette lévő szobába. Aprót bólintottam, pedig feleslegesnek tűnt, ha már úgyis csak a hátát láthattam. 

Igazából meglepett, hogy egyáltalán nagyjából felvezette, mit hol találok a lakásban, hiszen azt hittem, hogy majd a szemkontaktussal közli velem, ha hülyének tart, vagy, ha tetszik neki az ötlet a projektet illetően. Elég fura volt ennyit hallani a hangját - mégis örültem annak, hogy nem burkolózott némaságba. Így sokkal könnyebb lesz a feladatmegoldás - talán.

~ 菫