Step by step - Kilencedik madártoll || JEONGCHEOL

Hosszú-hosszú kihagyás után végül sikerült megírnom az utolsó(előtti) fejezetet! :3
Jó olvasást! ;;;

EGY ANGYAL

- Adnod kéne egy esélyt magatoknak – jött nekem oldalról minimális lendülettel. Hiába, a baráti tanácsaival nem tudtam mit kezdeni, ha épp gyávaságból képtelen voltam Junghan szemébe nézni. Mármint ez nevezhető annak, nem? Tartottam tőle.

Sokkal könnyebb volt úgy sétálnom Youngho mellett, hogy kinyögtem végre azt, amit eddig senki másnak nem mertem, főleg, hogy úgy örvendezett ennek, mint más annak, ha a haverja egy újabb csajt szerzett meg az éjjel. Ő mégis más volt. Örült annak, aminek nekem is örülnöm kellett volna; velem aggódott amiatt, hogy mi lesz velünk Junghannal a későbbiekben, s mindezek mellett még meg is tartotta a megszokott szórakozott állapotát – nem volt rest egy-egy poént belesűríteni folyamatos beszélgetésünkbe. Látszott rajta, mennyire jól esett neki, hogy elnyerte úgymond a bizalmamat, mégsem tűnt el fejem felől a borús felhő. Úgy kacsingatott le rám, mintha életem során végig felettem akarna lebegni a levegőben és olykor lecsapni rám fénylő villámaival.

- Te könnyen beszélsz – csúszott ki számon végül csak ennyi, ám barátom abban a pillanatban olyan erősen kezdett el szuggerálni, hogy még a vér is megfagyott bennem zavaromban.

- Hogy érted? – értetlenül fordultam felé. Furcsálltam, hogy nem fogta fel azt, amit mondtam, hiszen egyértelmű volt.

- Tudod… Te meg Chittaphon…

- Oh, nehogy azt hidd, haver, hogy én csak odaálltam elé és közöltem vele, hogy meleg vagyok, mint télen a jól megrakott kályha – szemöldökét felvonva fordult ismét előre, az útra szegezve szemeit. – Mi sem egyik napról a másikra jöttünk össze… Várnom kellett – hajtotta le fejét, mintha egy olyan témához érkeztünk volna, ami elég érzékenyen érintette őt. Kínosan éreztem magam. Nem tudtam, hogy rá kéne kérdeznem, vagy csendben haladnom tovább mellette, esetleg elterelni a témát, ám mielőtt kieszelhettem volna bármit is, folytatta. – Te csak azt látod, ami most van, de hosszú heteket kellett azzal töltenem, hogy egyáltalán felfigyeljen rám. Ráadásul mindvégig bennem volt egyfajta bűntudat. Tudod te, milyen az, mikor egy foglalt emberbe zúgsz bele? Már első pillantásra tudtam, hogy ő más, szinte kihűlt az egész tér, csak ő volt és én… Torkomban éreztem dobogni a szívemet, miközben összekapcsolta tekintetünket. Olyan hihe…

- Várj! Azt akarod mondani, hogy Chittaphon megcsalta veled az exét? – képedtem el teljesen. Eddig mindig is úgy gondoltam a melegekre, mint a hűség mintapéldáira, hiszen egy ilyen ítéletes világban iszonyat nehéz lehet hozzád hasonlót találni. Vagy nem?

- Miket nem gondolsz rólam, Cheolie! – nevetett fel hangosan, ám hangjában érezni lehetett a bántottságot. Szinte rögtön bűntudatom támadt emiatt és már elnézést akartam kérni, mikor újból szóra nyitotta száját. – Azt gondoltam, hogy az exe mellett fikarcnyi esélyem sincs nála. Elég csak rám nézni; nem mindenki vágyik egy Amerikában nevelkedett óriásra. Benjamin* pedig Thaiföld tökéletessége. Még mindig hihetetlen belegondolni, hogy egy olyan srác helyett választott engem.

- De akkor nem csalta meg… Ugye?

- Seungcheol, figyelj már rám! – csettintett rosszallóan nyelvével. – Rosszabb vagy, mint egy kölyökkutya. A lényeg, hogy rázd magad a nadrágodba és keresd fel Junghant, mielőtt én rugdoslak el egészen a lakásukig! – Nem tudtam eldönteni, hogy tényleg goromba volt, vagy csak próbált kicsit fenyíteni, mindenesetre megtorpantam.

- Köszönöm… - miután rám mosolygott, bólintottam felé és már indultam is a másik irányba.

Meg sem fordult a fejemben, hogy eltévedhetek odafelé, hiszen elég könnyű volt megjegyezni az útvonalat. Sokkal több aggodalmam volt afelől, hogy mégis mit kellene mondanom, miután beállítottam hozzájuk. Kérdezzem meg, miért csókolt vissza? Hisz én kaptam le, bassza meg, örülnöm kellene, hogy nem rugdosott meg… Csináljak úgy, mint aki csak a beadandó miatt kereste fel? Persze, ki tudna egy ilyen helyzet után a nyomorult papírjára figyelni, miközben mellette ül az a személy, aki a világból is képes lenne kikergetni szívét egy kedves szóval?

Kész idegroncs voltam, mire a lakás ajtaja előtt álltam. Nem emlékeztem arra, mióta váltam el Younghótól, de még csak arra sem, hogy lépcsőn vagy lifttel jöttem fel, ám miután becsöngettem, korántsem foglalkoztattak ezek a dolgok. Olyan volt, mintha kívülről láttam volna a jelenetet, mozivásznon. Egy szerencsétlen töketlen húzásai.

Az ajtó nagyon hamar nyílt ki és előttem Junghan édesanyjának gyönyörű alakja jelent meg. Ajkai felfelé íveltek, miután felismert. Kedves gesztusa azonban semmilyen hatással nem volt rám; úgy éreztem magam, mint akit akkor vittek a hóhér elé. Ujjaimat összekulcsoltam magam előtt, hogy remegésemet csillapítsam; nem akartam, hogy Jihyo kiszúrjon bármit is.

- Áh, Seungcheol! – meglepett, hogy emlékezett nevemre, így talán jelét is adtam ennek. – Azt hittem, már azt az egy szem barátját is elkergette maga mellől Junghan, akit még nekem is bemutatott. – A szülők és a kínos témáik. Fogamat szívva mosolyodtam el, így szinte biztos voltam benne, hogy hamarabb hasonlított egy grimaszra, vagy egyenesen egy vicsorra.

- Elnézést, asszonyom, de…

- Ugyan, mondtam, szólíts csak Jihyónak. Nem vagyok ám olyan öreg – tárta ki előttem az ajtót, mondata végén.

- Junghan itthon van? – Mit sem foglalkoztam az illemmel, de Jihyo nem úgy festett, mint aki ezt zokon vette volna, így legalább emiatt nem kellett stresszelnem. Éreztem, ahogy szívem már lassan torkomban dobogott, mint valami elcsépelt könyv főhősnőjének.

- A szobájában van, menj nyugodtan. Ha bármi kéne, a konyhában megtaláltok – nyomott egy csókot fejem tetejére. Fogalmam sincs, honnan jöttek, de az tuti, hogy a család nem százas. Az anya közvetlen, mint egy mézes-mázas banya, hogy bemenj a mézeskalács házikójába, majd felzabáljon, a fiú meg majdhogynem szüzeket áldoz fel unalmában a közeli temetőben…

Kissé feszengve indultam meg Junghan szobája felé, miközben még mindig összekulcsolt kezeimet tördeltem. Rosszabb volt ez, mintha felkészületlenül kellett volna elmennem az év végi vizsgára felelni. Pedig ott nemcsak tudatlanság lenne…

Az ajtó falapja rémisztően villogott előttem, miközben mély levegőt vettem, majd alig érintve bekopogtam a szobába. Reméltem, hogy nem hallotta meg, de jobban éltetett az, hogy egyszer csak elnyel a föld és megszűnik minden érzelem. Ujjaim elhűltek, térdeim remegtek – rosszabb vagyok, mint egy lány. Az érzések olyan erősen nyomták vállamat, hogy képtelen voltam mindent felfogni, mikor meghallottam Junghan beinvitáló hangját.

Remegő ujjaimat rákulcsoltam a hideg kilincsre, s csak kezemre letekintve jutott el tudatomig, hogy nemhogy kabátomat nem vettem le, de még a bakancsom is rajtam volt. Oké, hogy nem volt kint sem sár, sem eső, de mégiscsak késő ősz volt, így illett volna egy idegen lakásban levenni. Magamban szitkozódva, szinte öntudatlan nyomtam le a kilincset és léptem be a szobába. A hirtelen jött rosszallás magam felé kiűzte egy pillanatra a rémképeimet arról, ahogy Junghan kirúg az ajtón, elhord sok mindennek és még csak esélyem sem lesz ismét megérinteni.

Ám ahogy beléptem a helyiségbe, fekete haja meglibbent, ahogy felpattant ágyáról, mint akit villám csapott. Szemei elkerekedtek, mintha nem hitte volna el, hogy ott állok a küszöbön. Arca sokkalta szebb volt így, hogy haja vállára omolva simult hófehér bőréhez és az összes ékszer valahol máshol pihent. Mint egy angyal.

- Seungcheol – ejtette ki nevemet olyan hanglejtéssel, hogy vérem felforrva áramlott tovább ereimben -, azt hittem, nem jössz… Nem számítottam rád – vakarta meg tarkóját kínosan mosolyogva, miközben rendetlen ágyát mérte végig, ahonnan nemrég ugrott fel, még könyvével sem foglalkozva, ami elárvulva vergődött a paplantenger közepén. Édes volt.

- Igazából én sem – indultam meg felé, az ajtót becsukva magam mögött. Sokkal több erőt éreztem magamban, mint eddig. Szinte az összes félelem elpárolgott, már csak az izgatottság lappangott bennem, ami nem hagyta nyugodni remegő végtagjaimat még akkor sem, mikor határozottan közelítettem Junghan felé. Fejét zavartan emelte fel, szemöldökét összeráncolta, mintha várná magyarázatomat, hogy akkor mégis mit keresek itt.

Ahogy közeledtem hozzá, egyre többet kapkodta tekintetét szemeim és lábaim között; zavarodottság tükröződött róla.  Annyira koncentrált, hogy azon lepődtem meg, miért nem lehetett hallani fogaskerekeinek csikordulásait agyában. Ettől a gondolattól azonban muszáj volt elmosolyodnom, aminek hatására tekintete megállapodott arcomon.

- Még miattad sem vállalom a rossz jegyet – hecceltem, ám Junghan arcán a pír halvány színe jelent meg, miközben ismét megvakarta tarkóját.

- Összeszedem magam, a-aztán nekiállhatunk… - kapkodva nyúlt a paplan után, majd elkezdte az ágyat bevetni, ám ügyetlen mozdulatai elég önbizalmat adtak ahhoz, hogy az utolsó pár métert átszelve magamhoz húzzam vékony alakját. Hatalmas szemekkel fürkészte arcomat, miközben elnyílt ajkai közül egy halk sóhaj szökött ki érintkezésünk nyomán. Már biztos voltam abban, hogy nem véletlenül csókolt vissza, ám azt még mindig nem értettem, miért volt olyan, mintha két külön ember bújt volna meg benne. Szemöldökénél apró lyukak árulkodtak a kiszedett ékszerről, ahogy kicsivel szeme alatt is. Mindkettőn egy simítással vezettem végig kezemet, miközben hallottam, ahogy Junghanban reked a levegő.

Ártatlan tekintetében nyoma sem volt annak a srácnak, aki év eleje óta magába roskadva járta az iskola folyosóit, mit sem törődve a sértő szavakkal és kíváncsi tekintetekkel. Akkor olyan elérhetetlennek és távolinak tűnt, most mégis közvetlen előttem állt. Érezte szívverésemet, ahogy én is az övét; a szabálytalan légvételemet és gyengéd szorításomat.

Alig pár pillanat volt az egész, mégis több percnek tűnt, amit végül Junghan ajkainak puha érintése követett. Kezét tarkómra helyezte; éreztem minden cselekedetén a bizonytalanságot, ami azt hittem, csak bennem él, ha róla volt szó. Erőt adott a tudat, hogy ugyanolyan esetlennek tűnt, mint amilyennek én éreztem magam. 
Vékony alakját ölelésemben tartva ébredtem rá arra, hogy Younghónak mennyire igaza volt. Esélyt nemcsak másoknak kell adni, hanem magadnak is.

~ 菫

* Ak Benjamin: thai származású jrock és hip-hop/pop covervideós, Kris Wu - July cover