Step by step - Nyolcadik madártoll || JEONGCHEOL

Hosszabb kimaradás után itt a folytatás! ;;;
Jó olvasást!~

BIZONYTALAN LÉPTEK

Talán kissé gyerekes dolog volt a rémületem, mikor a srác közeledett felém, de úgy éreztem, menekülnöm kell előle, mert korántsem baráti gesztusból akar vállon veregetni. Piercingjei és feketére festett szemei nem engedték, hogy szabaduljak a rossz gondolattól, így egészen a mosdónak préselve találtam magam, mikor hosszú, sötét haja arcom előtt libbent meg, végül pedig megállt. Íriszei fénylettek; leginkább az embernek egy forró, gőztől olykor látszódó cappuccino színe jutna róla eszébe, mikor a hab alól egy-egy rész felbukkanni látszik a kíváncsi tekintetek előtt.

Lebénított a közelsége. Bármennyire nevezhettem volna magam erősebbnek, valahogy sokkal intenzívebb volt az az érzés, hogy ott volt közvetlen előttem gyönyörű arca, ami bár elég bizarrul mosolygott abban a pillanatban, mégis ugyanolyan volt, mint álmaimban. Kedves szemei és puha bőre vonzotta a tekintetemet, így figyelmen kívül hagytam felfelé görbülő száját, hiszen amúgy sem tudtam, mit takarhat ez. Vajon benne mi játszódik le? Sokkal jobban kezdett foglalkoztatni az, hogy ő érzi-e azt a feszültséget, ami libabőrössé tette egész karomat, vagy azt az elbűvölő vonzalmat, ami miatt képtelen voltam szabadulni tőle.

Kezemet önkénytelenül emeltem fel és simítottam arcára. Elsőnek meglepődve dülledtek ki szemei, majd mosolya lassan hervadt le ajkairól. Tekintete oldalra siklott, mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy nemcsak érzi, hanem tényleg arcán pihentetem kezemet és cirógatom hüvelykujjammal, majd visszanézett íriszeimbe. Látszott rajta a zavartság, ami elég löketet adott ahhoz, hogy meg is lépjem a következő fokot és ne csak magamat emésszem emiatt.

Átgondolási időt sem hagytam sem magamnak, sem neki. Ajkaira hajolva kóstoltam rá egyből, mit sem törődve azzal, hogy akár el is lökhetne magától - ami nem történt meg. Sokkal inkább ő volt az, aki követelte, hogy folytassam; akaratosan marta számat, mintha kutyának dobtam volna oda egy csontot. Megmosolyogtatott türelmetlensége, majd kissé visszább dőlve helyeztem úgy súlypontomat a mosdóra, hogy magamra tudjam húzni Junghan vékonyka, szálkás testét.

Szívem torkomban dobogott. Vártam, hátha lép ő is valamit, vagy jelét mutatja annak, hogy be akarja fejezni; hogy túl messzire mentem, s emiatt itt hagyjon, de nem történt azon kívül semmi más, hogy testemhez préselődve nyúlt át nyelvével a számba. Hirtelen fagytam le. Ez az apró lépés elegendő volt ahhoz, hogy elbizonytalanodjak. Vágytam rá és akartam, mindennél jobban magam mellett szerettem volna tudni, de váratlan cselekedete villámként hasított belém, mintha bűn lenne az, amit éppen műveltünk. Végtére is... Miért keresett? Vagy egyáltalán miért mászott a képembe?

A kérdések rögtön utat törtek maguknak, amint sikerült kitisztítanom látásomat és ráébrednem, hogy semmi sincs rendben. Mintha számított volna rá, mégis beadta az értetlent. Megint idétlenül kezdtem érezni magam, így határozottan löktem el magamtól Junghant. Mintha rászedtek volna...

- Mi a baj? - tette fel a szokottnál kicsit reszelősebb hangon kérdését, miközben arcán az őszinte aggodalmat láttam. Szemöldökeit összeráncolta, még szemei is lefelé konyultak, nemcsak ajkai. Mégis erre mit kellene válaszolnom? Hiszen ő maga a probléma forrása...

- Öhm... Nincs semmi - köszörültem torkomat, mindvégig kerülve tekintetét. Miért én érzem magam kellemetlenül? Olyan volt, mintha egy idióta doramába csöppentem volna. Nemhogy a szavakat nem találtam, de még a hangom is messze költözött az érzéstől, ami belém hasított. Miért nem lehetne inkább ezt a részt átugrani? Ha már a saját elcseszett filmemben éreztem magam, nem bántam volna, ha jeleneteket is lehetett volna váltani, kikerülve ezt a kellemetlen szituációt.

Junghan tekintete azonban égette az arcomat, sőt egész testemet.

- Délután ráérek - egyszerű kijelentésére azonnal felpillantottam rá, hiszen kételkedtem abban, hogy csak én éreztem a feszültségmolekulákat. Kínos volt az egész helyzet. - Ezért kerestelek... Öhm, a házi dolgozat miatt - tette még hozzá értetlen fejem láttán, majd mikor hófehér bőrén látszódni kezdett a pír halvány jele, teljesen elfordult tőlem, s magamra hagyott a mosdóban.

Az étkező felé haladva csak az cikázott az agyamban ide-oda, hogy vajon ezek után hogyan fogom megcsinálni vele közösen a beadandót. Ha nem léptem volna, akkor a délután folyamán ketten elkészítettük volna, de egyedül nem sok kedvem volt ezzel foglalkozni. Vajon Jisoo segítene? Vagy inkább Youngho?

Iszonyatosan le voltunk maradva, és már az sem érdekelt volna, ha mással kellett volna nekiállnom, hiába kapta volna Junghan is a jobb jegyet, még mindig elviselhetőbb gondolat volt, minthogy én teljesítsek miatta – mint az elmúlt időben oly sokszor – rosszul. Az időből lassan kifutottunk, így hamar kellett elhatározzam magam, ami nemigen ment.

Akartam vele találkozni délután, de nem szerettem volna ismét egy olyan kínos helyzetet átélni, mint nem is olyan régen. Mégis ott volt a levegőben az a „ha”, ami arra biztatott, hogy Junghan csak külsőre ilyen rideg és ellentmondásos. Eszerint pedig csak jobban meg kellett volna ismernem ahhoz, hogy tudjam, milyen ember valójában.

Az étkező helyett inkább elmentem a következő óra termébe. Már nem sok maradt hátra a félórás szünetből, így teljesen feleslegessé vált az, hogy az asztalhoz üljek, barátaim körébe.

Talán a kelleténél jóval letörtebb ábrázatom volt, ami miatt meg is bámult néhány osztálytársam, mégsem tudtam velük foglalkozni. A padba beülve vártam a pillanatot, amikor végre az utolsó óra kicsengőjének édes dallamát hallhatom…

*

- Nem gondolod, hogy…

- Nem, Youngho!

- Oké – emelte fel mindkét kezét mellkasa elé, mintha támadás ellen készült volna védekezni. Kétségtelenül nyomorultul éreztem magam, mégsem hallgattam rá. Nem tudta, miért épp vele akarom megcsinálni a házit, így teljességgel felesleges lett volna magyarázkodnom. Még kicsúszott volna egy-két dolog a számon… Örültem volna, ha barátom elfogadta volna a kifogásomat, miszerint partnerem kiállhatatlan és nem képes a feladatra figyelni, így jobb társat kellett keresnem az elégtelen elkerülése miatt. Youngho mégsem elégedett meg ezzel…

Mégis hiábavaló volt a törekvése. Nem akartam beszélni Junghannal, még akkor sem, ha ezzel tisztább képet kaptam volna mindenről. Maximálisan elbizonytalanított a viselkedésével. Egyszer olyan volt, mintha teljesen nyitott lett volna előttem; szinte olvasni lehetett olyankor tekintetéből, de az esetek túlnyomó részében mégis olyan volt, mint egy darab szikla. Felszínes, kemény és törhetetlen. Már anélkül feladja az ember a megtörését, hogy beleállt volna.

- Aish, csak csináljuk már! – fújtam ki morcosan levegőmet, majd a tollat ismét kezembe véve pillogtam a magam elé vett üres lapra. Bárhogy vizslattam, sehogy sem akart kirajzolódni rajta mindaz, amit beadandónak lehetett volna nevezni. A türelmem már azelőtt elfogyott, hogy belekezdtünk volna a megírásába, pedig Youngho még a találkozóját is lemondta, csakhogy nekem segítsen – kétségtelen, hogy mindhiába. Reménytelen volt a feladat és én is. – Valahogy ki kell majd engeszteljem Chittaphont – sóhajtottam magam elé alig hallhatóan.

- Azt bízd csak rám – lökte meg vállamat Youngho, majd felállt a kanapéról. Barátom elve az volt, hogy ha a szobájában áll neki a házinak, sosem végez, hiszen mindig van valami, ami lefoglalja a figyelmét. Mert a nappaliban nincs? Több kép is incselkedve kacérkodott, hogy minden apró kis részletét kielemezzem; a tespedő bútorok pedig egyenesen gúnyt űztek a nyomoromból, míg Youngho kiment a konyhába. – Lehet, jobban járnánk a parkban? – rakott le elém egy pohár bodzaszörpöt, reményeim szerint jéghideget, miután visszaért.

- Hogy a lehullott falevelekben fulladjak meg? – Youngho szemét forgatva vigyorgott rám, majd belekortyolt italába.

- Ahogy kívánod. De remélem, emlékszel, hogy igényfelmérés után emberek véleményét kell gyűjteni, egyszóval…

- Irány a tömeg! – tetetett lelkesedéssel fejeztem be mondatát. – És ha beteg lennék a hét hátralévő részében?

- Igazi férfivá értél, Seungcheol! – Erre már igazán nem tudtam mit reagálni. Gúnyos kijelentése jogos volt, így hát szó nélkül dobáltam be a kipakolt iskolai holmimat a táskámba, majd a még mindig heverésző Younghóra meredtem. Kacéran ívelő ajkai fellengzős mosolyra húzódtak, csokoládébarna szemei pedig flegmán mértek végig, miközben tehetetlenül álltam egy helyben. Kiélvezte, hogy most én függök tőle, és nem fordítva. Mert végre én kértem szívességet tőle… Görény. Nemhogy szó nélkül segítene, mikor szükségem van rá, inkább élvezkedik.

- Na, mozdulj! Nem érek rá egész nap…

- Igenis, Seungcheol úrfi! – röhögött fel szórakozottan, majd a kanapéról felállva hajolt meg mélyen, csakhogy a hatás tökéletes legyen. Szemeimet forgatva hagytam magára, s mentem a bejárat felé. Bármekkora nyomorék volt, mégis több mindent mertem volna már rábízni, mint akármelyik másik barátunkra. Youngho mindig őszinte véleményt adott, sosem olyat, ami jól esett füleimnek – vagy szívemnek -, ráadásul remek emberismerő volt. Sajnáltam, hogy eddig nem igazán figyeltünk egymásra; jóval több volt benne, mint amennyit eddig hittem.

Azzal, hogy Jisoo jobban keresi Taeyong társaságát mostanában, csak több okom volt Younghóval lógni.

Ahogy barátom a kulcs előhalászása után vigyorogva felém sietett hosszú lábain, fellángolt bennem az izgalom. Sok vesztenivalóm nem volt, hiszen ő is ugyanúgy meleg volt, mint én… Legalábbis Junghan más, mint a többiek. Akkor is melegnek kéne valljam magam, ha csak ő volt képes vonzalmat kicsikarni belőlem? Vagy később jönne még egy, majd még egy és így tovább…? Némiképp hibáztattam és belül gyűlöltem emiatt az érzés miatt Junghant. Ha ő nem volna… Talán soha fel sem merült volna bennem.

Mintha az élet direkt cseszett volna ki velem azzal, hogy pont tőlem kéri az elfogadott normák felrúgását.

- Minden rendben? – zárta be mögöttünk a bejáratot Youngho, miközben megdermedt alakomra pislogott. – Ennyire azért nem rossz, ha emberek közé kell menni – mosolygott rám heccelve, de rezdüléstelen arcom láttán ismét elkomorodott. – Seungcheol, bassza meg, megijesztesz!

- Megcsókoltam Junghant.

Arca eleinte értetlenül, majd kíváncsiságtól csillogva méregette enyémét. Mosolyát próbálta visszatartani, ám kevés sikerrel, hamar széles vigyorra húzódtak ajkai. Szemei úgy fénylettek, mintha a testvére harminc évesen jelentette volna ki, hogy elvesztette szüzességét.

Bizarr láng gyúlt tekintetében.

~ 菫