Gesta || YOONJIN

Műfaj: novella, fantasy, angst

Érintett banda: BTS

Páros: Suga [Min Yoongi] x Jin [Kim Seokjin]

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, szereplők halála

Korhatár: 16+

   A fák fáradtan hajlottak egymásba, miközben a nap már összehúzva sugarait készült a lenyugvásra. Nyugalom és csendesség honolt a hatalmas erdő szélén, hol csak egy apró nyúlcsalád merészkedett ki üregéből. Élelem után indult a családfő, hogy a piciny szőrgolyók éhségét csillapíthassa. Hatalmasakat ugrálva vonult előre, miközben pisze nózijával aprókat szimatolt a levegőbe. A különböző színekben pompázó avar csak úgy ropogott puha tappancsai alatt, így adva harmonikus hangzást a fák sűrűjében halkan fújdogáló szélnek. Az erdő lakói az ősz fáradalmait élték át, az egyre hűvösebb napok némelyikén hatalmas viharok miatt bújtak el az apró és nagyobb állatfejek menedékeik védelmébe.

   Ám az erdő hatalmas volt, így a nyugalom nem mindenhol volt garantált. Kicsivel beljebb térve, a fák rengetegében egy felzaklatott torzszülöttel találkozhatott az ember fia. Sebeit ápolta le a legutóbbi támadása után, hisz a rengeteg falusi férfiú feladatuknak vélték kiirtását. Lassan három éve tűri, hogy az emberek kedvük szerint törjenek rá, míg aludt vagy gondolataiba mélyedve nyugtatta patáit. A lehető legkiszámíthatatlanabb pillanatokban sikerült az idegeneknek rátörniük. Hozzászokhatott volna már, hogy senkiben nem bízhat meg, emellett ezen a környéken nem látták szívesen.

   Megesett ugyanis az az incidens, mikor elsőnek találkozott egy emberrel, pontosabban egy gyermekkel. Ő sem volt akkoriban sokkal idősebb ettől a fiatal kislánytól. Ám a leány hatalmasat sikítva rohant be a falu korhas fakapuján, mikor drága főhősünk megszólította.
Akkoriban még nagyon naiv volt, így mikor a leány egy nagyobb termettel rendelkező emberrel tért vissza, akkor széles mosollyal az arcán közelített feléjük a kedves hívogatásra. Ám amint fél méterre került látogatóitól, az idősebbik egy tőrt előrántva támadt rá. Felsikoltva támadt az őt csonkító férfira, akire a lehető legnagyobb csapását mérte, amit vézna testalkata engedett neki. Támadója azonban csak elesett, míg a kislány ismét sikoltozva rohant be a számára biztonságot nyújtó faluba. A torzszülött a férfit a földre rogyva hagyta magára, s a fák védelmébe rohanva menekült minél beljebb. Mikor már azt hitte, hogy senki nem talál rá, megállt, s keserves zokogásban kitörve nézte a mellkasán díszelgő három hatalmas vágást, melyekből szüntelenül ömlött vére. Lenyugodott állapotában fülét hegyezte, hogy egy közeli forrást halljon meg, melyben lemoshatja a vörös foltokat testéről.

   Ott és akkor megfogadta, hogy többet nem megy az emberek közelébe. Bár ki akarta deríteni a túlzott hasonlóságot, melyet felfedezni vélt magán és támadóján, de annyi esze már olyan fiatalon is volt, hogy ha megközelíti a falut, akkor csak a fájdalomban és szenvedésben részesülhet. Hiányzott neki a társaság, hiszen minden erdőlakó félt tőle, ráadásul jóformán saját magát nevelte fel. Alig négy éves volt, mikor éhség miatt feltápászkodott kora reggel a földről, és szüleit nem lelte sehol. Mostanra már semmilyen emléke nem maradt két őséről. Azt sem tudta volna megmondani, hogy ők is emberek voltak vagy olyanok, mint ő maga. Bár foghatta volna a halálra szülei eltűnését, ő még is saját magát okolta miatta. Azzal magyarázta az elhagyását, hogy felmenőinek sem volt ínyére a dolog, hogy egy ilyen ocsmányságot tudhatnak fiuknak. Saját tükörképét látva sokszor összeszorult szíve, annyira mégsem volt életképtelen, hogy feladja a létezést. A halál számára túl messzinek tűnt, s bár nem félt tőle, megvédte saját magát.

   Három éve napi szinten futott össze merész emberekkel, akik próbaszerűen látogatták meg. Versengtek, hogy melyik tudja hamarabb megölni a kis szörnyet, mely az erdő nem is oly' mély részén tanyázott. Meg sem fordult az emberek fejében, hogy meg kéne ismerniük. A torzszülöttet nagyon is megviselte, hogy a falusiak ennyire előítéletesek, és még megérteni sem próbálták őt, pedig nem volt vadállat. Nem evett húst, növényeken élt, melyeket már nagyon jól kitapasztalt. Mindent szaglás alapján ítélt meg, így elkerülve a mérgező bogyókat, illetve gombákat. Nem ölt, s még támadóira sem vetette rá magát a legelső alkalom óta.

   Azon az őszi napon is sikeresen megmenekült az újabb jelentkezőtől, aki hatalmas karddal támadt rá. Maga is elcsodálkozott a hosszabb és élesebb késszerű fegyveren, hiszen eddig csak tőrrel és dárdával találkozott. Némelyik férfiú nyíllal támadt messziről, ezektől kacagva menekült el, miközben szánalmasan ijedt személyeknek titulálta őket. Bár mindennapja rettegéssel telt el, ő mégis kihívásnak vélt minden egyes percet. Várta, hogy a rengeteg szenvedés meghozza gyümölcsét, és elérje azt, amire az életben leginkább vágyott: a boldogságot.

   Nem akart ő többet pár percnyi örömnél; csak érezni akarta, hogy milyen az, amikor a másik odafigyel rá, kedves szavakkal illeti, szereti, gondoskodik róla, s mindemellett érdekelte a szerelem. Számára ezek olyannyira ismeretlen érzések és cselekvések voltak, hogy nem is tudott volna létezésükről - s ezáltal a hiányukról sem -, ha nem merészkedett volna néha napján a faluba. Bár nem volt kis darab teremtmény, mégis tökéletesen el tudott bújni az emberek között. Hol a házak közötti kicsiny résbe préselte be magát, hol a hatalmas raklapok mögött rejtőzött el, de adódott már, hogy egy szimpla tölgyfa mögött várta meg, míg a gyerekek futkározva odébb álltak, csakhogy kifigyelhesse őket. Mindennél jobban érdekelte, hogy miért hasonlít ennyire nagyon rájuk, holott mégis más. Senkitől nem kapott magyarázatot, ő pedig kamaszkorát betöltve egyre kíváncsibb lett, és a lehető legtöbbet akarta megtudni magáról és a falusiakról.

ooOooOoo

   Alig egy év telt el azóta, hogy elsőnek támadt rá az a fiatal férfi a karddal, mikor meghatározó döntést hozott. Megelégelt a rengeteg megválaszolatlan kérdéssel, így a lehető leghatározottabban indult el az erdő mélyebb részére, maga mögött hagyva a lassan négy évnyi szenvedését. Félt attól, ami rá várhatott az erdő mélyén, de ki akarta deríteni eredetének mivoltát, és úgy gondolta, hogy az elmúlt évek sérelmeit már semmi nem tudja felülmúlni. Nappal megpihent egy nagyobb bokorba rejtve hatalmas testét, majd éjjel tette meg a következő jó pár kilométerét.

   Három napja volt úton, de még a megszokott állatokon kívül mással nem találkozott. Az összes fát egyformának gondolta, ám a szagoknak köszönhetően könnyen kiismerte magát. Az apróbb állatok mind elbújtak közeledtére, míg egy-két nagytestű vetélytársnak tekintette, ezáltal harcba hívta őt. Még egy – az átlaghoz képest - hatalmas vaddisznónak sem volt esélye ellene, hamar lerendezte az összes összetűzést, s csorbult lélekkel folytatta útját.

   A negyedik napon meglepődve torpant meg nem sokkal azután, hogy ismét útnak indult. Nagytestű állatok szaladtak el előtte, amitől muszáj volt hátrébb lépnie, hogy ne sodorják el. Szíve hatalmasat dobbant, ahogy ismét hasonlóságot vélt felfedezni, ám ebben az esetben korántsem egy emberben, hanem egy állatban.

   Gyomra bukfencezett egyet, de a látvány nem épp volt ínyére. A hasonlóság ebben az esetben sem volt tökéletes. Az állat nyakától felfelé teljesen más látvány fogadta. Életében először látott ilyen teremtményt, ám mikor az egyik megállt, s nagy, büszkeséggel teli szemébe nézett, akkor kénytelen volt felé menni. Fogalma sem volt arról, hogy milyen megnevezéssel rendelkezett ez az állat, de méltósággal teli és bölcs viselkedését beszélgetés nélkül is felfedezte. Ugyanis a kommunikáció nem jött létre közöttük. Az állat hófehér szőrén megcsillant a Hold, és folyamatos hangokat kiadva próbált beszélgetni vele, ám ő nem értett belőle semmit. Az embereket hibáztatta emiatt, hiszen arca olyan volt, mint az övéké, azt a nyelvet értette már kiskorában is. Őket elítélte agresszív és kiszámíthatatlan jellemük miatt, és hatalmasat csalódott, hogy a gyönyörű teremtmény nyelvét, nem értette.

   Az állat fejét dobálva jelezte neki, hogy kövesse őt, menjen velük. Őrlődött, hogy mégis mit kellene tennie. Ha velük menne, akkor találkozna olyannal, mint amilyen ő maga? Bár a kérdést nem válaszolta meg senki, aprót bólintott, majd az állat méltósággal teli mozgását követte. Csak akkor tűnt fel neki, hogy a többi négylábú is megállt, és őt figyelték a hófehér szépség mellett. A ménes nagy részét fekete szőrrel rendelkező állat tette ki, de voltak közöttük barna és szürke árnyalatnak örvendezőek is. Csak a mellette lépkedő gyönyörűség volt hófehér, amit akkor annak tett be, hogy biztosan az Angyalok hozták a Földre.

   Kétnapos galoppozás után elértek egy - az erdő mélyén megbúvó - falucskához. Szíve összeszorult, s egyből megtorpant, mikor a többi állat csak tovább haladt előre, ügyet sem vetve arra, hogy ő megállt. Ez a falu jóval fejlettebbnek nézett ki, mint az erdőszéli. Sokkal inkább lehetett volna mondani egy kisebb városnak, mintsem falunak. Bár házaik ugyanúgy agyagtéglából épültek szalmatetővel megáldva, mégsem volt kerítés, mely közre fogta a területet. Ehelyett a falut fák ölelték körbe, s jobb oldalon egy apró csermely folydogált. Az embernek mindene megvolt, amire szüksége lehetett a túlélésre.

   Agyában felmerült az utasítás, hogy fusson el a fák rengetegébe, míg megteheti, ám lábai egyenest a faluba vitték. A Hold ismét magasan világított az égbolton, minimális látásban segítve őket. Az állatok, melyekkel érkezett, megálltak egy-egy vízzel teli vályú előtt, és lelkes ivászatba kezdtek, miközben ő körbenézett. Semmi frusztrálót nem vett észre, mégis úgy érezte, hogy félnie kéne, és az agya folyamatban küldte a jeleket, hogy meneküljön. Lábai viszont nem engedelmeskedtek neki. Lassú léptekkel haladt el az első épület mellett, követte a hófehér teremtményt, benne valamilyen oknál fogva teljes mértékig megbízott.

   Ám amint elhaladt a második, majd harmadik ház mellet, kiszúrt egy ablakot, melyen keresztül éles fény áradt ki, kis négyzetes, sárga foltot kreálva a homokos földön. A házból halk nesz hallatszott ki. Az ott lakók egyike még mindig fenn volt. Árnyékot látott elsuhanni az ablak előtt, mire két lépést hátrált, így sikeresen megakadt két patája, és hangos puffannással érkezett farára. Ijedten ugrott fel, reménykedve, hogy az ember nem figyelt fel a zajra, ám ez mindhiába. A ház faajtaja lassan kinyílt, és míg ő körbetekintett valami rejtekhely reményében, egy fiatal fiú lépett ki az épület fedéséből. Alig pár évvel lehetett fiatalabb az esetlen torzszülöttől.

   Farkasszemet néztek egymással, majd a teremtmény lassan elkezdett hátrálni. Csak remélni tudta, hogy nem szerez újabb sebeket. A fiú tett pár lépést felé, majd megállt. Kihasználva támadója álldogálását, megfordult, majd berohant az erdő sűrűjébe, egyenesen oda, ahonnan előjött. Zakatoló szívvel állt meg nem sokkal beljebb, és felmérte a terepet. Nagyon úgy festett, hogy az ember nem követte, így megkönnyebbülten hajtotta le fejét. Mikor lesz végre vége a rettegésnek?

   Reményvesztetten és magányosan tért nyugovóra, ismét nem tudta, mit kéne kezdenie magával. Meg akarta várni a reggelt, de tudta, addigra pajtársai itt hagyják. Ismét egyedül fog maradni, és ez hatalmas keserűséget zúdított gondolataira és érzéseire. A vártnál sokkal hamarabb sikerült elaludnia, bár a szél vészjóslóan rázta a fákat, melyek egymásba gabalyodva tűrték a vihar közeledtét, mely valamilyen okból kifolyólag nem akart megérkezni. Az állatok menedékhelyet kutatva bújtak el, és várták, hogy az őszi rémálom ismét nyakukba zúduljon.

   Egy korhas fa gyökereinél vert tábort, ahonnan csak végtagjainak megmozgatása érdekében kelt fel. Pár nap elteltével azonban neszt hallott. Egyből foghatta volna az állatok mozgolódására, de már túl jól ismerte az efajta lépteket. Próbált a fa tövében minél jobban elbújni, hogy az ember ne fedezze fel rejtekhelyét. A léptek azonban csak gyorsultak, és egyre közelebbről lehetett őket hallani. Rémülten várta, hogy mi fog történni. Megtalálja?

   Ha fohászkodott volna Istenhez, akkor sem járt volna sikerrel, ugyanis a srác elhatározta, hogy megkeresi. Kíváncsi volt. Napok óta nem tudott aludni, mióta meglátta őt a faluban. Csak meg akarta ismerni a lényt. Ki akarta deríteni, hogy mégis miféle szerzet ő maga, de erre más módszert nem talált, csak annak felkeresését. Vajon jól tette?

   Lépteit felgyorsítva tért a fához, ahol megbújni vélte keresett lényét. Egy pillanatra még elgondolkozott, majd arcára halvány és megnyugtató mosolyt kreált, végül átsétált a fa másik oldalára. A torzszülött megrettenve várta, hogy mit fog vele tenni a fiú. Hosszú óráknak tűnő másodpercekkel később azonban a srác még közelebb lépett hozzá, és óvatosan kezdett felé hajolni. Szemében a kíváncsiságot vélte felfedezni, így nem ugrott el, csak próbált hátrébb kúszni. De mégis hogyan? Hiszen már teljesen a tölgyfa kérgéhez préselte fekvő pózban az oldalát. Szíve hangosan és össze-vissza kalapált, ám a fiú észrevette rajta a félelmet, így visszahajolt, majd hátrált pár lépést. Nem értette, hogy ennek az embernek mi baja van. Talán ő más lenne? Eddig az összes férfiú bántotta, most mi változott?

   - Ne félj tőlem – tartotta fel két kezét maga elé, mint mikor védekezik az ember. Eddig az ijedségtől, most viszont a megdöbbenéstől esett hátrébb feje.

oOOo

   A fiú minden este kijárt barátjához, ugyanis szépen lassan bizalmába fogadta őt a lény. Mindez a túlzott kedvességnek, érdeklődésnek és óvatosságnak volt köszönhető. Hamar kiderült, hogy a fiút Min Yoonginak hívják, amin elcsodálkozott, hiszen őt soha senki nem szólította sehogy. Minek egyáltalán az? A fiú elmagyarázta neki, hogy ezáltal könnyebb a társalgás, szólíthatja a nevén, és ezáltal barátokként is tekinthetnek egymásra. Persze a torzszülöttnek ez a szó sem mondott sokat, így a fiú napi szinten tanította megrémült és bizonytalan barátját. Egyik napról a másikra lett felvilágosultabb, és mikor már úgy érezte, hogy elválaszthatatlanok, megkérte a fiút, hogy válasszon neki nevet. Yoongi egy egyszerű ötlettel drukkolt elő, melyet meg is magyarázott. Úgy keresztelte el kedves barátját, mint első háziállatát, egy skorpiót: Jin. Állítása szerint főhősünk ugyanolyan merész és erős volt, mint állatkája, de ahogy ő is, úgy barátja is félénk volt a betörés miatt. Rémült.

   A rengeteg közösen töltött éjszakák, nevetések, viccelődések végre megnyitották Jin előtt a várt boldogság első kapuit. Bár sokszor kellett visszakérdeznie, a fiút ez egyáltalán nem zavarta. Végre megtudta a nevét az összes fának, növénynek, állatnak és hasonló természeti csodának. Mindent agyába akart vésni, életében azelőtt még nem érzett ilyet. A tudásszomj csak úgy bugyborékolt benne. Mindent az alapoktól kezdtek, de Jin a lehető leggyorsabban tanult. Agya, mint a penge, olyan élesen fogott, és semmi nem hátráltatta meg egy pillanatra sem. Bár Yoongi nem jeleskedett a művészetben, barátját mégis beavatta ezekbe, ami akkoriban csak a fába karcolt mintákban, agyagból formált szobrokban nyilvánult meg. Jin ezeket is hamar elsajátította, és Yoongit próbálta velük boldoggá tenni. Egyszerű állatok sajátosságaival megáldott szobrocskákat ajándékozott a fiúnak barátságuk jelképe gyanánt.

   A lény alig bírta türtőzteti magát nappal, mikor Yoongi nem volt vele. Látni akarta, a közelében akart lenni, és mindenképp: még többet tudni. Egyetlen egy kérdésére még mindig nem kapott választ, s ezt az információt aznap szándékozta kiszedni a fiúból. Mindennap ugyanakkor találkoztak a megszokott tölgyfa alatt, majd kicsit beljebb vándoroltak, ahol a fiú segítségével Jin egy kis kuckót épített magának. Bár fából lett összerakva az egész, ezáltal stabilnak sem épp lehetett mondani, ahogy biztonságosnak sem, de mégis otthonosabb volt, mint kinn az erdőben éjszakázni, beszélgetni.

   - Milyen volt a napod? – tette fel aznap is a rutinos kérdést Yoonginak. Mindig érdekelte, hogy a fiú mit csinált a faluban, a szülei mennyit veszekedtek aznap, a húga mennyit nőtt az elmúlt huszonnégy órában és a többi. Furcsán hat, de Jint már az is boldogsággal töltötte el, ha barátja aznapi unalmas perceit ecsetelte neki. Minden érdekelte, ami ő maga volt.

   Hosszas beszélgetések után végül áttértek az aznapi tanulásra is, mire a lény felhozta a várva várt témáját. Yoongi kikerekedett szemekkel nézett barátjára, hiszen tudta, hogy ezt előbb-utóbb megkérdezi majd tőle. Épp ezért próbált minél többet kideríteni az elmúlt időben róla. Lassan fél éve ismerték egymást, és az első találkozásuk óta kérdezősködött a falusiaktól erről a különleges kinézetről. Senki nem tudott pontos választ adni, csupán a falu legöregebb lakója.

   Minden ember őrültnek és eszementnek vélte az öregembert, de Yoongi nem látott más megoldást, vele is beszélnie kellett. Sok mindent állított az idős ember, és a legtöbb kreálmányt csak azért hitte el a fiú, mert saját szemével látta a teremtményt minden egyes nap.

   - Kentaur vagy, Jin – lehajtott fejjel ült a nádból készített szőnyegen, miközben elmondta az igazságot barátjának, akinek szemei persze felragyogtak. Végre megtudta, hogy milyen szerzet ő valójában. Kóstolgatta a szót, de ez ismét egy idegen szó volt csupán számára.

   - Hogy mi? – őszinte érdeklődéssel emelte fel fejét Yoongira, aki időközben elmászott mellőle, és az ablak előtt állva nézett kifelé, a rengeteg fától takart tájra. Hosszas bámészkodás után végre visszafordult barátjához, majd hosszas monológba kezdett. Elmesélte neki a hallottakat, hogy milyen természete van egy kentaurnak, milyen legendák szólnak róluk, de nem utolsó sorban, hogy mi az a misztikum. Megemlítette neki, hogy a legtöbb ember babonás, hisz dolgokban, de ezen személyek többsége valótlannak tartotta a kentaurok, szirének és faunok létezését. Számukra ez mese, holott a kísértetekben, angyalokban, vámpírokban, farkasemberek és hasonlók többségében hisznek. A fiú ezeket mind idétlenségnek vélte. Barátjának köszönhetően ő az előbbiek létezésében hitt, és a többit megcáfolta. Nem mondta azt, hogy nincsenek kísértetek, hiszen mindenki találkozik vagy találkozott már valamilyen formában eggyel, ha nem többel is. Az más kérdés, hogy az ember ezekre hogyan reagált, mivel magyarázta meg őket.

   Jin minden egyes szavát itta Yoonginak, és bár voltak megrendítő mondatai, ő mégsem tántorodott meg. Tudni akart mindent a kentaurokról, az eredetéről. Még az sem érdekelte, hogy a fiú néhol eltért, és mély eszmecserébe keveredett saját magával, ahol költői kérdéseket feltéve próbált magyarázatot adni saját kreálmányainak. Figyelmesen hallgatta őt, s még ezek is némiképp tanulságként jutottak el agyáig. Időközben ő is gondolkodni kezdett, és belső harcot játszott le magában. Vajon ő is olyan, mint az elmondott kentaurok? Kettős természete van? Hol kedves, hol pedig agresszív? Igaz volna? Na, és persze a legelgondolkodtatóbb kérdés csupán ezek után következett: Egy idő után bántaná Yoongit? Bár esélyét sem látta ennek, mégis felbugyborékolt benne a már jól ismert, s rég elfelejtett érzés: a félelem. Távol kéne tartania magát tőle?

   Erre egyszerű, de korántsem önzetlen választ adott magának. Nem tudott volna Yoongi nélkül tovább élni. Elveszítette volna az egyetlen támaszát, a boldogságának forrását. Azt sem tudta, hogy a fiú előtt egyáltalán érezte-e valaha ezt a kimondhatatlanul kellemes érzést. Nem tudta elengedni a boldogságot, így továbbra is maga mellett akarta tudni Yoongit.

oOOo

   A nagy kérdést megválaszoló nap óta jó pár hónap telt el, mikor a fiú a szokottnál is szélesebb vigyorral tért be barátjának házába, aki mostanában a túlzott meleg miatt nem nagyon járt ki még esténként sem. Akárhányszor kitette a lábát házából, a legyek és szúnyogok kíméletlenül lepték be testét, kimondottan élvezkedve szügyénél és faránál.

   - Minek köszönhetem a hatalmas jókedvedet? – kérdezte meg Yoongitól mosolyogva, aki csak köszönés nélkül huppant le a neki szánt székre. Bár Jin nem tudott ilyen ülőalkalmatosságon helyet foglalni, barátjának mégiscsak kellett valami kényelmesebb a nádszőnyegnél. Na, nem mintha egy kő nagyobb élvezetet nyújtott volna Yoonginak, de ő már annak is örült, mikor Jin felhozta ezt az ötletet.

   - Ma van a szülinapom, Jin – dalolászta vígan a fiú, mire a kentaur csak kérdőn nézett barátjára. – Ez annyit jelent, hogy pontosan ezen a napon születtem huszonegy évvel ezelőtt – magyarázkodott az értetlen barátjának. Bár Jin kezdte kapisgálni a dolgot, még mindig nem értette.

   - És? – ment közelebb Yoongihoz, aki egy pillanatra zavarodottan nézett rá, kis pírrel az arcán.

   - Mindenki ünnepli a saját születésnapját, egyedül vagy akár családdal, barátokkal. Mától végre felnőttnek számítok – pirulgatott nagyban eltekintve másfelé. – Részt vehetek a komolyabb vadászatokban, és választhatok magam mellé egy személyt, aki mellett életem hátralevő részét élem majd le – arca még inkább vörös lett, és már a kőről is felállt, hogy ne kelljen barátja szemébe néznie. - Akire vigyázhatok és szerethetem.

   - Szerethetsz? Vagyis… A szerelemre gondolsz? – kérdezte felcsillanó szemmel Jin, hiszen már mióta érdekelte ez a téma. Mindig is tudni akarta, hogy mit rejt magában ez a fogalom, milyen érzést vált ki az emberből.

   - Nem feltétlenül. Tudod - habozott pár pillanatig, majd még mindig elpirultan fordult barátja felé -, nem mindenkinek adatik meg, hogy egy olyan emberrel adják össze, akit azelőtt meg is szeretett. Úgy – az utolsó szót a kelleténél is jobban nyomatékosítva, ami Jinnek is felkeltette figyelmét.

   - Úgy? – egyik szemöldökét felhúzva lépett barátja felé. – Ezt mégis hogyan érted? – fejét kissé oldalra billentette. Nem értette, hogy barátjának miért színeződött el az arca, azelőtt nem látta még rajta ezt a fajta jelenséget. Azt sem tudta, hogy mi váltja ki ezt az emberből.

   - Yah, Jin! Hagyjuk inkább az egészet – hátrált meg Yoongi, ismét hátat fordítva barátjának, aki értetlenül figyelte a másikat.

   - De engem érdekel. Miért hagyod abba a közepénél? Így hogyan tanuljak meg mindent, ha nem segítesz? – kérdezte kissé felemelve hangját, de nem a düh miatt, szimpla figyelemfelkeltés gyanánt. A szerelem ilyen bonyolult téma lenne? Netán Yoongi maga sem tudja, hogy mit is jelent valójában? Vagy pont hogy tudja? De akkor válaszolna, nem igaz? – Na, Yoongi, ne csináld már! – lépett közvetlenül barátjához, és magával szembe fordította egy egyszerű mozdulattal. Jin tisztában volt az erejével, amit soha nem rejtett Yoongi elől sem, sőt, egyenesen dicsekedett vele. Nem csoda, hogy barátjának ez egy idő után imponálni kezdett. Igen, teljesen érthető okok miatt a fiú beleszeretett egyetlen barátjába, egy fiúba, aki nem mellesleg egy kentaur volt. Tisztában volt vele, hogy ebből semmilyen formában nem lehetne kapcsolat, így nem is próbálkozott vele. Élvezte, hogy Jin közelében lehet; hogy neki csak ő van; hogy a kentaur minden egyes nap tűkön ülve várja érkezését, mely után éjszakákon át tartó beszélgetéseikbe mélyedtek.

   Épp ebből kifolyólag talán nem olyan meglepő Yoongi lépése. Összezavarodott Jin túlzott közelségétől, és csak vastag ajkait tudta figyelni, melyek csak mozogtak és mozogtak, ahogy barátja próbált beszélni hozzá. Ám a kérlelő monológ elején elvesztette már a fonalat, nem bírt figyelni a mondott szavakra, csak Jin ajkain legeltette szemét, míg végül meg nem tette, amire már oly’ régóta vágyott. Egy romantikus filmbeillő cselekedettel hallgattatta el barátját. Eleinte csak összenyomott ajkakat és Jin által kikerekedett szemeket lehetett látni külső szemlélőként, de Yoongi szépen lassan újból kezdeményezett. A fiú szíve majd’ kiugrott a helyéről, életében először próbált megcsókolni valakit, és nem is akárkit.

   Lassacskán Jin is átadta magát barátja megnyilvánulásának, és lehunyt szemekkel próbálta viszonozni azt. Fogalma sem volt arról, hogy mégis mit csinálnak; hogy ennek milyen következményei lehetnek. Valamilyen oknál fogva csak többet akart ebből a gesztusból, és magához húzta Yoongit, aki a mozdulattól véletlenül megharapta barátja száját. Jin csak mosolygott rajta, meglepődött, hogy ez inkább élvezetes, mintsem fájdalmas.

   Yoongi bocsánatkérően kezdte nyaldosni barátja alsó ajkát, mikor a másik átnyúlt a szájába. Egy pillanatra mindketten ledermedtek, majd a fiú kezdeményezett, gyengén ért Jin rózsaszín izmához, aki ehhez képest viszont agresszívan kezdett játszadozni a másik nyelvével.

ooOoOoo

   Az idő múlásával az érzelmek még inkább csak mélyültek, mely akár egy szép történet vége is lehetett volna, ám az élet korántsem ilyen. Yoongi továbbra is rendszerességgel járt ki immáron szerelméhez, de azzal egyikőjük sem számolt, hogy egy felnőtt férfi eltűnései az éjszaka közepén sok emberben gyanút kelt.

   Hosszas megfigyelések után a falusiak Yoongi tudta nélkül szervezkedtek. A lehető legtöbb és leghatékonyabb fegyvereiket szedték össze, hogy azon a bizonyos estén, mikor a két fiatal harmadik évfordulójukat ünnepelték volna, rájuk törjenek. Nem is történt ez másképp. A faajtó hangosat reccsenve tört ketté a hatalmas rúgástól, melyet a falu legerősebbnek tartott férfija mért rá. A két fiatal meglepetten és félelemmel teli tekintettel hátrált a ház hátsó falához. Jin tudta, hogy nincs menekvés, még ha a házból ő ki tudott volna törni, Yoongit nem akarta magára hagyni. Félt attól, hogy szerelmével valami ocsmányságot tettek volna, amit igazándiból rajta akartak végrehajtani.

   Jin határozott és védelmező mozdulattal ugrott a fiú elé, hogy oltalmazza a különféle éles tárgyaktól. Ezen a napon végre megismerte az önzetlen szeretet érzését is, mely bizony nem tartott sokáig. A falu összes férfi tagja körbeállta a faházat, és azt várták, hogy a kentaur mit fog lépni. Bár ők nem akarták bántani Yoongit, azt mégis tudták, hogy a fiúnak súlyos agyi betegsége lehet, ha ezzel a szörnnyel akart nemi kapcsolatot létesíteni. Mert persze a fiú agyában már ez is megformálódott, de még ő maga is tartott a dologtól, hiszen párja félig ló volt.

   Négy férfi támadt egyszerre a kentaurra, különféle helyeken ejtve rajta a sebeket. Hatalmas és éles sikoltás tört felszínre Jinből, de ez a falusiakat egyáltalán nem tartotta vissza. Hamar túl akartak esni azon a borzalmas égi sújtáson, melyet az Isten falujukra sújtott. A sok babonás ember úgy gondolta, hogy ez valami égi jel arra, hogy meg tudják-e szabadítani a környéket a természetellenes dolgoktól. Kegyetlenségben mindenki tökéleteset alakított, így nem kellett sok idő, mire Jin vérében úszva terült el a földön. Testén nem tíz - de nem is húsz -, éles tárggyal ejtett mélyebbnél mélyebb vágással. Yoongi keserves sírásba kezdett, és szerelme elhaló alakjára vetette magát.

   Ám Jin megsiratása sem tarthatott sokáig. Két férfi ragadta meg Yoongi két karját, és erőszakosan húzni kezdték maguk után. Az utasítás egyértelmű volt: nem elég csak a kentaurt megölni! Yoongi ugyanis saját neméhez vonzódott, ami a gyilkosságnál is nagyobb bűn volt. A faluba érve a fiú édesanyja keserves zokogását hallhatta mindenki, de még ő sem lépett közbe. Tisztában volt a dolgokkal, és addig örült, míg őt nem vették elő amiatt, hogy egy ilyen korcsot hozott világra.

   Yoongi reményét vesztve hagyta, hogy a két férfi végighúzza a falu homokos földén testét, ezáltal meggyalázva mindenki előtt. Mégis miért érdekelné, ha úgy sem él már sokáig? Tisztában volt sorsával, és küzdenie sem volt miért. Miközben őt a felállított akasztófa felé vonszolták, addig az erdő belsőbb részén azon agyalt két fiatalabb férfi, hogy mégis milyen formában semmisítsék meg végleg a kentaurt. Tetemét mégsem hagyhatták a legyeknek, a falu túl közel volt, és a dögszag hamar orrukat szúrná.

   A halálraítélt fiú már nyaka körül érezte a vastag kötelet, de még mindig nem engedte el a két erős kéz karjait. Mivel nem volt lekötözve Yoongi, így tartottak tőle, hogy megpróbálna szökni. Ám a legbolondabb ember is tudta volna, hogy a fiú semmi ilyesmit nem tervezett. Lehunyt szemekkel érzékelte, hogy a két kéz elengedte, majd lábai alól eltűnt a talaj, végül nyaka köré szorult a kötél, s a hirtelen eséstől már meg is történt a csapás.

   

   Yoongi nyaka eltört.

~ 菫

________________________________________________________

A történet versenyre íródott pár hónappal ezelőtt. 

[JAVÍTOTT VERZIÓ]