Remembrance || KRISLAY & XINGTAO

Műfaj: novella, angst

Érintett banda: EXO
Páros: Kris [Wu Yifan] x Lay [Zhang Yixing], Tao [Huang Zitao] x Lay [Zhang Yixing]

Figyelmeztetés: fiú x fiú szerelem, obszcén szavak használata

Korhatár: 12+

Nagy levegőket véve próbáltam a kiszökni készülő könnyeimet visszatartani. A mosdóra támaszkodva kapkodtam a levegőért, miközben előredöntött fejem miatt a hajam arcom elé hullott. Próbáltam lehiggadni, miközben emésztettem a számomra felfoghatatlan hírt, amit alig tíz perce adtak tudtomra.

Meghalt. Mintha ez nem is lenne elég; mintha a halál magában nem lenne elég keserű és rettentő... Öngyilkos lett. Bűn? Meglehet. De miért?

Arcomon sós csíkot hagyva maga után folyt le első könnycseppem. Ám ezzel az eggyel meg is állt a folyamat. Üres tekintettel meredtem tovább magam elé, miközben a mosdó peremét markoltam teljes erőmből. Pislogni sem tudtam, csak az arca lebegett előttem. Minden egyes vonására tökéletesen emlékeztem, mégsem éreztem azt az undort, ami utolsó találkozásunkkor merült fel bennem. 

Miért?

Halk léptek szakították meg egyenletes szuszogásomat, ami vészjóslóan utalt a kitörni készülő zokogásomra. Hosszú ujjak fogták meg mindkét oldalt derekamat s arcát hátamra helyezte.

- Rosszul vagy? - A nagy gombócot lenyelve nyitottam meg a csapot, hogy megmossam halálsápadt arcomat. Nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson. Az egyenletes vízsugár még nagyobb fájdalmat okozott. Keservesen dobbant egyet szívem. Végül a csapot elzárva felé fordultam, és gyengéden nyaka köré fontam karjaimat. A magasságkülönbség ellenére is kényelmesen magához tudott ölelni.

- Csak egy rossz hír - mosolyodtam el szomorkásan. Nem állt szándékomban kertelni és hazudozni, hisz az ő oldalán szándékoztam elmenni a temetésre. Bármennyire is szívembe markoltak a történtek, a lehető leghiggadtabb állapotomban álltam Tao előtt.

- Tudod, ha bármi...

- Semmi komoly, oké? - bújtam el nyaka hajlatában. A legmegfelelőbb menekülési módszernek tűnt, hisz így nem láthatta a sírásra húzódott számat, sem a fájdalmakkal teli szemeimet.

A legrosszabb az egészben a jelenlegi helyzet volt. Azt mondtam neki, hogy nem szeretem, a szemébe köptem dacos szavaimat, majd másnap véget vetett az életének. Teljesen zavaros volt minden. Mikor összejöttem Taóval, tényleg úgy éreztem, hogy lezártam mindent, ami Yifanhoz fűzött. Nem akartam beismerni, hogy még mindig fontos volt nekem. Sokkal fontosabb, mint ahogy azt valaha kimutattam neki. Most meg már elmondani sem tudtam neki, hogy milyen bonyolult helyzetbe kerültem; hogy mekkora egy szar alaknak éreztem magam, mikor megjelent, és a romantikával teli álombuborékomat kidurrantotta. 

Túlságosan kényelmes a párkapcsolatom Taóval, de tisztában vagyok vele, hogy nem szerelemmel szeretem. Soha nem tudtam rá úgy nézni, mint Yifanra. Hazudtam saját magamnak az érzéseimmel kapcsolatban és ezáltal Tao élt tévhitben mellettem. Szánalmas...

Szorosan ölelt magához, nem akartam elengedni soha többet. Nem akartam a szemébe pillantani, melyek szerelemmel telve néztek rám minden egyes alkalommal. Fájt, hogy nem voltam képes elmondani neki az igazat; hogy szerelme nem kölcsönös és érzelmeim nem olyan mélyre hatóak. Szerettem, de nem úgy, ahogy kéne; egyáltalán nem úgy, ahogy ő engem. Kihasználom...

- Ma későn jövök. Ne várj meg - suttogta halkan, miközben lassan bontakozni kezdett ölelésemből.

- Rendben - mosolyogtam rá szomorkásan, majd szemét kezdtem fürkészni. Vajon megutálna, ha tudná, hogy soha nem szerettem? A vonzalom és a ragaszkodás nem feltétlenül szerelem. Erre mellette ébredtem rá, és hiába tudtam ezt, nem léptem. Mellette biztonságban éreztem magam, és minden nagyon egyszerű volt, néha már túlságosan is.

Apró csókot hintett ajkaimra, majd magamra hagyott a fürdőben. Nagyot szusszanva fordultam vissza a mosdó felé. A tükörbe néztem és még magam is megállapítottam, hogy nagyon régen néztem ki ennyire szarul. Ismét arcot mostam, majd akkor már a fogkefémet is elővettem a polcról.

Mi van, ha miattam tette? Ha a szavaim bántották meg ennyire? De ő csalt meg... Több mint hét év együttlétünket dobta ki az ablakon ezzel a tettével. Jobbnak láttam otthagyni, hiszen ha egyszer megtette, akkor többször is képes lett volna rá.

A legborzalmasabb mégis az volt, hogy egy nővel tette, s ezzel felkeltette bennem a gyanút, hogy én már nem is voltam neki elég. Mindig bíztam benne, az életemet is rábíztam volna, de ő hátba döfött. Majd csak úgy a semmiből feltűnt három nappal ezelőtt, mikor már két év is eltelt szakításunk óta.

-I-I-

- Azt hittem, rosszul látok! - mosolyodott el. Szívem hatalmasat dobbant, ahogy jól ismert arcvonásait ismét magam előtt láttam teljes életnagyságban. Pedig csak a szokásos kávézóba jöttem be s azelőtt nem futottam vele össze.

- Mit keresel itt? - közömbös hangot ütöttem meg. Nem állt szándékomban méreggel fűszerezve beszélni vele, de azt sem akartam, hogy azt higgye, megbocsájtottam neki. Pedig így volt. Túltettem magam a történteken, elég volt rá az a két év távollét, na meg persze Tao is rásegített.

- Az a hír járja, hogy itt megtalálnak téged az emberek ilyentájt - le sem vette rólam szemét, úgy mutatott karórájára jobb kezével. Még mindig széles mosoly játszott arcán, ám a következő pillanatban eltűnt. - Szeretnék veled beszélni - zavartan nézett körbe a kávézóban, holott alig három ember volt rajtunk kívül az épületben -, valami nyugisabb helyen - gúnyos horkantás hagyta el számat.

- Ennél nyugisabb helyen? - szemöldökömet felhúzva néztem körbe. - Inkább üljünk le. - A kávézó bejáratától legmesszebb eső asztalhoz sétáltam, nem figyeltem arra, hogy követ-e. Levetettem magam a sarokban elhelyezett székre, ahonnan tökéletes rálátásom volt a pultos lányra. Nagyon fiatal még. 

Majd a felettem tornyosulóra emeltem tekintetemet. Az arcomat fürkészte, miközben helyet foglalt velem szemben.

- Gondolom, mennyire érdekel a mondanivalóm - tekintetével saját kezeit fürkészte, melyek egymásba gabalyodva tördelték a másikat. - Szeretném, ha tudnád, hogy nagyon megbántam, és...

- Ezen már egyszer túlestünk - adtam hangot kiborulásomnak. Mégis mire számított?

- Figyelj, Yixing! Én... Nem akarlak elveszíteni...

- Nem gondolod, hogy két éve ez már megtörtént? - horkantam fel rosszindulattal, mire kikerekedett szemekkel nézett rám. Elválásunkkor sem emeltem fel a hangomat, sőt szó nélkül hagytam el lakását. Nem jött utánam...

- Én... én csak... - dadogta meglepetten, majd rendezett arckifejezéssel folytatta. - Kerestelek - ismét leeresztette fejét, a szemkontaktust ezzel megszakítva -, de te eltűntél. Elnyelt a Föld, Yixing.

- Nem volt olyan nehéz kitalálni, hogy mégis hova mehettem, ha csak egy helyen tudtam biztos nyugalmat magamnak.

- A szüleid sosem szerettek.

- Ez akadályozott meg abban, hogy utánam gyere?! - szarkasztikusan horkantam egyet vigyorogva, majd az asztalra csaptam. - Ennél jobb sztorit is kitalálhattál volna.

- Szeretlek, Yixing! Érted? Nem mertem a szemed elé kerülni... Féltem - fájdalmasan reccsent egyet ujjának csontja az erős nyomkodástól -, ettől az egésztől.

- Soha nem voltál gyáva alak.

- Ez nem gyávaság...

- Figyelj, én már... Boldog párkapcsolatban élek, oké? - hatalmas szemekkel nézett fel arcomra. Csalódottság és fájdalom vegyült tekintetében, de akkor csak szánalmat tudtam iránta érezni. - Hagyjuk egymást - ezzel fel is álltam a székről s már indulni készültem.

- Semmit sem számít az a hét év?

- Ezt te basztad el! Nem kellett volna holmi ribanccal félrekúrnod! - csattantam ki a kelleténél talán hangosabban is, de senki nem szentelt nekünk különösebb figyelmet. Szúrós tekintettel nézett fel rám, majd hamar átvette a helyét a már jól ismert lágy arcvonások.

- A szerelmem semmit sem számít?

- Nincs már senki, akit be tudnál etetni az ócska szövegeiddel? Csak sajnálni tudlak! - hirtelen pattant fel a székből, megakadályozva, hogy tovább mehessek. Összeszűkült szemekkel méregetett, miközben karomat megszorítva húzott magához közelebb. Szemei szikráztak, de a fájdalom sem tűnt el belőlük. Vajon mit gondolhat? Megbántottam volna? Tényleg szeret még? Kérdések sokasága szaladt végig agyamon, miközben ujjai egyre erősebben tartották karomat.

- Wáoh, a szerelem modern formája. Cseszd szájba magad, Yifan! Engem meg hagyj békén! - kezemet kirántottam szorításából, és kihasználva ledöbbent helyzetét nagy léptekkel elhagytam az épületet.

-I-I-

Fájt visszagondolni mindenre. Nem akartam kegyetlen lenni vele, de a régi sérelmek felszínre kerültek, és hát a bosszúvágy, hogy visszaadjam a fájdalmat... Nem hittem neki. Nehezen volt hihető az állítása, hogy szeret. Akkor már hamarabb is keresett volna. Viszont bennem felélesztett mindent. A keserűséget, a fájdalmat, a szomorúságot, de ezek mellett a szerelmet és a vonzalmat is.

Másnap is ugyanabba a kávézóba mentem, minden embert előre megbámulva, hátha ő az. De nem... Nem is tudom, hogy hihettem azt, hogy ezek után még keresni fog.

Halk zokogás tört felszínre belőlem. A fogkefét kiejtve ujjaim közül ismét a mosdóban kapaszkodtam meg. Csak úgy folytak a könnyeim, ahogy a veszteség és a fájdalom eluralkodott rajtam. Itt hagyott. Örökre. 

Az utolsó beszélgetésünk volt a legborzalmasabb búcsú, mely életem hátralévő részében végig bennem lesz. 

Az oxigénért kapkodva zokogtam egyre hangosabban, ahogy a fájdalom a szívemből elindulva áradt szét egész testemben. Égett mindenem és az összeesés szélén álltam, mikor Tao megragadott hátulról. Maga felé fordított, én meg mellkasára dőlve zokogtam tovább.

Még ha Yifan elvesztése nem is lenne elég, a fájdalom újabb hulláma söpört végig rajtam, mikor Tao gyengéden hajamat kezdte simogatni. Képtelen voltam elválni tőle, nem akartam abban a pillanatban a szemébe nézni. Szorosan átölelve folytak a könnyeim, melyeket felsőjének anyaga szívott be, hatalmas foltot hagyva rajta.

A temetés két nap múlva lett volna, de én az akkorra tartogatott könnyeimet is képes lettem volna kisírni. Biztos, hogy öngyilkos lett? 

Yifan édesanyjával mindig is nagyon jóban voltam, nem véletlenül hívott fel, hogy értesítsen a hírről. Alig tudta kimondani mondatát, a zokogás hasonlóképpen tört rá, akárcsak rám.

Tao felsőjébe csimpaszkodva vártam, hogy az elviselhetetlen fájdalom elmúljon, és ki tudjam nyitni összeszorított szemeimet, ám az kegyetlenül marta tovább szívemet, tüdőmet elgátolva. Az oxigén pezsdítő aromája helyett csak a fájdalom különféle ízét tudtam magamba szívni.

Tao ölébe kapva cipelt be a hálónkba, majd lassan az ágyra feküdt velem együtt. Egy pillanatra sem eresztettem, úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem múlott volna rajta. Úgy is éreztem... Ő mentett meg a Yifan okozta ürességtől, mindig mellettem volt, és mint valamiféle nyugtató, tudta, mikor mit kell mondania nekem. Nem bántott meg együttlétünk óta egyszer sem, bezzeg én többször is kivertem a biztosítékot. Ok nélkül bántottam, miközben ő végig mellettem volt, támaszkodhattam rá, és minden idióta szokásommal együtt szeretett. Nekem mégsem volt elég...

Ismét Yifan gyönyörű, hosszú kezeire vágytam, a hatalmas alkatára, az erős ölelésére, csókjának mámorára, de ez többet nem állt rendelkezésemre. Hibásnak éreztem magam. Nem tudtam, mi volt a háttérben, én mégis magamat okoltam. Mi másért tette volna?

Zokogásom alábbhagyott, de arcomat még mindig Tao mellkasába bújtattam. Úgy éreztem, ha felnézek rá, akkor szembesülni fog mindennel, ki kell neki tálaljak, majd magamra hagy. Nem akartam elveszíteni. Szorosan hozzábújva próbáltam átadni magam egyenletes simogatásának, miközben szuszogásom egyre mélyült.

*

Nem akartam felkelni. Tudtam, hogy a temetés napjához érkeztünk. Az elmúlt két napom szürkeségben és fájdalomban telt el, hiába volt mellettem Tao. Nem tudtam beszélni, az étel sem ment le torkomon. Ha épp nem sírtam, akkor az igazak álmát aludtam, minden egyes alkalommal borzalmas hülyeségeket összeálmodva, de mindegyikben tisztán rémlett Yifan tökéletes arca.

Eljutottam odáig, hogy magam helyett Őt okoltam. Ha igazán szeretett volna, akkor nem hagyott volna itt és nem hagyott volna kételyek között vergődni. Harcolt volna értem és nem vetett volna véget nyomorult életének. A szerelmem iránta még mindig lángolt, markolászta szívemet, de a gyűlölet is bőven megfért mellette, mindennapjaimat befűszerezve. Utáltam, amiért képes volt csak így itt hagyni, búcsú nélkül.

Az ágyból kikelve mentem le a konyhába egy kis hideg vízért. A küszöbön belépve Tao egyből felém emelte tekintetét. Szemeiben a fájdalom és csalódottság keveredett. Ilyenkor képes lettem volna magam egy darab tepsivel a Föld legmélyére ütlegelni. Rühelltem őt bántani, rossz volt a gyönyörű szemeiben ilyen érzelmeket látni, főleg, hogy ezt magamnak köszönhettem. Akaratlanul is rajta csattant az ostor, én meg túl önző voltam ahhoz, hogy elengedjem. Nem tudtam ellökni magamtól, szükségem volt rá.

- Két óra múlva indulnunk kell - mondta szomorkásan, majd tekintetét visszaemelte a bögre kávéjára. Az órára pillantottam. A vártnál is hamarabb keltem, még csak reggel nyolc óra volt, a temetés pedig délelőtt tizenegykor kezdődött. A gyomrom összerándult, majd fordult egyet. Képes lettem volna elhányni magam, olyan rosszul éreztem magam, de semmi. Az érzés megvolt, a cselekedet nem.

A mosogatóhoz rohantam, majd egy üvegpoharat leemelve töltöttem magamnak hűsítő vizet. Amint belekortyoltam már éreztem, hogy még ez sem segít a hatalmas gombóc legyűrésében. Öklendezni kezdtem, majd köhögve támaszkodtam meg a pultban. Tao kikerekedett szemekkel méregetett, melyekben aggodalom izzott, mégsem állt fel. Mióta elmondtam neki, hogy kinek a temetése lesz, hogy miért kell elmennem rá, ő magában összerakta a képkockákat, és biztos voltam benne, hogy átlátott rajtam.

Tudta, hogy őt soha nem tudnám úgy szeretni, mint Yifant. Féltem attól, hogy a temetést követő napok valamelyikén kimondja a búcsúszavakat és magamra hagy. Teljesen jogos lépés lenne, én sem akarnék egy olyan emberrel élni, aki soha nem szeretett igazán. 

Lassan vánszorogtam ki a konyhából azzal a szándékkal, hogy egy hűsítő zuhany után összeszedem magam. Nem akartam egy élőhalott képében megjelenni egy temetésen. Hm, milyen ironikus... 

A tükörbe nézve még magamtól is megijedtem hirtelen. Arcom a kelleténél is beesettebb volt, szemeim fáradtan és szomorúan csillogtak bedagadva a rengeteg sírástól. Arcomat sápatag bőr fedte, mely minimális pirult hatást adott. A szám kiszáradva, véresre tépkedve, fehéren olvadt bele arcom színtelenségébe. 

A mosakodást gyorsan véghezvittem, majd a szobában a szépen kivasalt ing felé vettem az irányt. A zakót magamra öltve álltam ismét a tükör előtt és némi sminket bőrömre hintve próbáltam takarni arcom árulkodó jeleit. Ilyenkor áldottam az eget, hogy Tao imádta a sminkeket, a ruhákat és minden olyan dolgot, ami tényleg vérbeli buzivá tette. A hajamat a lehető legtökéletesebben próbáltam beállítani, kisebb-nagyobb sikerrel.

Tao már a kocsiban várta, hogy az anyósülésen helyet foglaljak. Egész úton néma csöndben voltunk, ami az elmúlt két napot alapból jellemezte. Próbáltam a lehető legnyugodtabb maradni, de nehezemre esett. Míg otthon lefoglalt a készülődés, addig a kocsiban ülve semmi nem kötött le. Az ablakon kibámulva néztem az elillanó fákat, házakat és embereket. Szemem szárazan meredt előre, fel sem dolgoztam a látványt, csupán csak a kocsi melege jutott el tudatomig. Nagyokat pislogva tartottam magamban kiszökni készülő könnyeimet, miközben combomon nyugtatott ujjaimat tördeltem. Vajon lát engem? Látja, ahogy a temetésére megyek? Látott az elmúlt két napban? 

A sok hülye kérdés nem hagyta békén agyamat, és képtelen voltam figyelni Taóra vagy az útra. Nem tudtam elengedni a fájdalmat, féltem, ha megteszem, akkor már semmi nem fog kötni Yifanhoz. Nem akartam még elveszíteni, túl hamar és hirtelen jött ez az egész. Képtelen voltam feldolgozni, hogy nincs többé. Még mindig reménykedtem benne, hogy az egyik utcasarkon megpillantom, amint integetve mosolyog be a kocsiba, csak mert kiszúrt engem. 

Az ajtó csapódására lettem figyelmes, mire Tao felé kaptam a fejemet – de ő már nem volt a kocsiban. Kinéztem a szélvédőn és belém hasított a felismerés. Megérkeztünk. 

A temető egy kisebb mezőn terült el, ahol már gyülekezett a rengeteg ember. Az ajtóm kinyílt, s Tao nyújtotta felém a kezét. Nagy szemekkel néztem rá, szavak nélkül könyörögtem, hogy vigyen el innen, de neki nem esett le. Karomat megragadva húzott ki gyengéden a kocsiból, majd becsukta az ajtót. Szorosan magához ölelt, amit nem tudtam hova tenni. Már alvásnál sem bújtunk össze, rideggé vált a viselkedése, de a szemében tisztán látszott a valóság. Nyakára helyezve államat húztam magamhoz közelebb, s hajába túrva hunytam le a szememet. Nem akarom, hogy ő is elhagyjon...

Az ölelésből kibontakozva ragadta meg kezemet és úgy indultunk el a tömeg felé. Amint közelebb értünk, már tisztán láttam Yifan gyönyörű édesanyját. Arcát zsebkendőbe rejtve szipogott, fekete ruhája földig ért s karjait hosszú, ébenszínű selyemkesztyű fedte. Úgy nézett ki, mintha egy régmúlt sorozat temetéséből lépett volna ki. Tényleg gyönyörűen festett, akár mint maga a Halál asszonyának megtestesítője. Amint kiszúrt, felém vette az irányt, mire Tao megszeppenve hátrált egy lépést és eleresztette kezemet. 

Alig kétlépésnyire volt tőlem az asszony, én már a nyakába borultam és fia elvesztését teljesen átérezve zokogtam vállán, miközben ő is utat engedett fájdalmának. Kesztyűs karjaival szorosan magához ölelt és hátamat simogatva próbált nyugtatni. Hiába az a két év, semmit sem változott. Anyám helyett is anyám és ő volt az egyetlen személy, aki megértette lépésemet Yifannal kapcsolatban, de titkon remélte, hogy ismét mellette lát. 

Hosszú zokogás után én váltam el tőle, de ő még magához húzott s megveregette oldalamat. Biztos voltam benne, hogy a felkent smink teljesen elmosódott arcomon és már semmit nem fedett. Az asszony saját kendőjével törölte le szemem alól az ott maradt könnycseppeket, majd csókot ejtet arcomra.

- Reménykedtem benne, hogy eljössz - szorította meg kezemet kedvesen. Szomorkásan rámosolyogtam.

- Qian, ő itt Zitao - fordultam meg, s az említett keze után nyúlva húztam közelebb kettőnkhöz. - Tao, kérlek - néztem rá halvány mosollyal. 

- Szerintem hallottam már rólad - az asszony kijelentése meglepett. Hirtelen kaptam felé tekintetemet, és kérdőn pillantottam rá, de ő nem méltatott válasszal. - Örülök, hogy megismerhettelek Zitao, az én nevem Wu Qian, Yifan édesanyja - kedvesen mutatkozott be, mégis érezni lehetett a ki nem ejtett megvetést. 

- Őszinte részvétem, asszonyom - Tao ridegen mondta a megszokott rizsát Qiannak, amitől én éreztem rosszul magam. Olyan volt ez az egész, mintha lemaradtam volna valamiről. Akár még azt is mondhattam volna, hogy régóta ismerik egymást. De arról tudnék, nem?

Az asszony kezemet megfogva indult meg velem a tömeg felé, Taóval nem is foglalkozva. Halk lépteket hallottam mögülünk, amiből azt szűrtem le, hogy ennek ellenére nem hagyott itt. Hatalmas kő esett le szívemről, de szerettem volna tudni bemutatkozásuk ridegségének okát. 

A temetés hátralévő részében az asszony oldalán álldogáltam, vártam és sírtam. Még a ravatalozóba sem mentem be, nem akartam látni, hogy Yifan milyen állapotban feküdt a koporsóban. Minden vágyam az volt, hogy minél hamarabb elmehessek innen, hogy letudjam az érzéseimet, hogy vége legyen a kegyetlen fájdalomnak, mely nem hagyott nyugodni egy pillanatra sem. Qian folyamatos könnyhullajtása nem ajándékozott egy pillanatot sem a megnyugvásra, mindig felmerült bennem Yifan arca, a hanglejtése, az érintése, de még hajának illata is zuhanyzás után. Minden előttem lebegett, égett bennem a vágy, hogy elrohanjak, és ne nézzek vissza soha többet. 

- Yixing... - az asszony megszólalása hirtelen jött, így ijedtemben ugrottam egyet, amit kérdő tekintettel nyugtázott, majd folytatta. - Miután vége van ennek az egésznek - itt kezét minimálisan felemelve mutatott végig az emberhadseregen -, szeretném, ha várnál még egy kicsit.

- Mi a baj, Qian? - nem tudtam hova tenni kiejtését, megrémisztett, és épp ezért kíváncsi voltam, hogy mégis mit akarhat. 

- Semmi baj nincsen, édesem - próbált nyugtatni és hangját egész halkra fogta. - Szeretnék neked adni valamit - kérdőn néztem rá s nem tudtam, mire kéne gondolnom.

- Rendben - aprót bólintottam, majd ismét magam elé meredve vártam a temetés végét. 

Mikor Yifan koporsóját leengedték, patakokban folytak könnyeim végig az arcomon, majd amikor a földet kezdték rá dobálni, legszívesebben odarohantam volna, hogy ne tegyék ezt. Nem lehet valóság... Teljesen biztos voltam benne, hogy Yifan még él. Élve mégsem temethetik el! Halkan zokogva néztem, ahogy minél több föld került a koporsóra, míg végül az egész gödröt betemették. Yifan eltűnt. Örökre.

Halk zokogásom átváltott mélybe és hangosba, mire a mindvégig mellettem csendben álldogáló Tao átölelve magához fordított. Ismét mellkasához bújva vártam a vigaszt és reménykedtem benne, hogy soha nem hagy el; hogy soha nem hagy cserben, ahogy azt Yifan tette...

Óráknak tűnő percekbe telt, mire sikerült megnyugodnom, majd az ölelésből kiválva néztem fel Tao szemébe. Csalódás és aggodalom izzott benne, de fájdalomnak semmi jelét nem láttam. 

- Mire gondolsz? - számomra is hülyén hangzott kérdésem, de a kimondott szavakat már nem tudja az ember visszavonni. 

- A kapcsolatunkra - mélyen szemembe nézett. Tudtam, hogy őszintén beszélt, nem véletlenül csapott arcon ez a rövid válasza. Vajon ez mit takar? El akar hagyni? Vagy másra célzott? Szeret még?

- Yixing, drágám - Qian normál hangerőben szólt oda hozzánk, amitől összerezzentem. Temetőben voltunk, ráadásul a fia temetésén, ennek ellenére megsértette a csend nyugalmát. Felé fordultam, és úgy vártam, hogy közelebb jöjjön, de ez nem történt meg. Akkor esett le, hogy még beszélni akart velem, mielőtt elmentem volna.

Lassú léptekkel mentem oda hozzá, de amint mellé értem, ő tempómat felvéve sétált arrébb. Megállás nélkül követtem, tudtam, hogy valamilyen nyugodtam helyet keres, ahol nincs ott az a rengeteg ember. Az egyik fa tövénél állt meg, ott várt be engem is.

Kezében egy aprócska dobozt szorongatott, amit megpillantva szívem nagyot dobbant. Nagyon is jól ismertem azt a kis ládikát. Mindig Yifan éjjeliszekrényén nyugodott, miközben a hozzá tartozó kulcs a nyakában fityegett. Soha nem engedte meg, hogy megnézzem, mi van benne. Most pedig édesanyja állt előttem a dobozkával…

Csak nagyokat pislogva tekintett rám, de kezét meg sem mozdította. Kétlépésnyi távolság volt közöttünk s szeméből semmit nem tudtam kiolvasni. Talán zavartság lapult meg bennük, de abban sem voltam biztos. 

- Mit szeretnél, Qian? - az asszony kérdésemre felhúzta szemöldökét, majd a ládikára tekintett, s egyszerűen csak kinyújtotta kezét, hogy vegyem el tőle. 

- Yifan szerette volna, ha ez a te birtokodba kerülne.

- Mégis miért? - el akartam venni a dobozt, de kezem meg sem mozdult. Egyik végtagom sem engedelmeskedett, úgy éreztem, menten elsüllyedek. Nem éreztem lábam alatt a talajt.

- Ebben... - rázta meg kicsit a dobozt, amiből semmiféle zaj nem szökött ki. - Fiam ebben tárolta az emlékeit. Naplót vezetett, Yixing - nézett rám mindent tudó tekintettel. - Benne van minden. A hét évetek, a megcsalás, a szakítás és az, ahogy próbált téged elérni. Nekem nem hittél, akkor higgy neki! - a köztünk lévő távolságot megtéve nyomta kezembe a dobozt, majd szemeimbe nézett. - Minden benne van, ami érdekel. Minden. Az érzelmeivel túladagolva - vállon veregetett, majd  otthagyott a ládikóval. Lassan dolgoztam fel Qian szavait. Miért írta volna le mindezt Yifan? 

A dobozra meredve próbáltam emészteni a történteket. Nem éreztem úgy, hogy képes lennék elviselni Yifan szavait, melyeket a naplójába írt. Miért vezetett egyáltalán naplót? A fa tövébe kuporogtam, s próbáltam mindenre magyarázatot találni anélkül, hogy ki kellett volna nyitnom a dobozt. Végül megsemmisült sóhajt hallatva jutottam arra a szintre, hogyha akarnám, sem tudnám kinyitni a dobozt. Nincs meg a kulcs hozzá… Ám amint ez megfordult a fejemben, bevillant Qian üdvözlése. A zsebembe nyúlva húztam ki az apró tárgyat onnan.

A kulcs gerincébe egy angol szó volt vésve: remembrance.

Gyomrom görcsbe rándult és szívem is hevesen kezdett verni. Sokáig csak nézegettem a tárgyat, majd elhatároztam magam. A kulcsot bedugtam a helyére, elfordítottam azt, majd lassan felnyitottam a ládikó fedelét.

~ 菫