Step by step - Hetedik madártoll || JEONGCHEOL

Kisebb kihagyás után végre itt a folytatás.;; Előre elnézést... mindenért!
Jó olvasást.~ :3

Chittaphon

- És, khm, mióta ismeritek egymást? – nem mertem barátom szemébe nézni, így az ölemben tördelő ujjaimat figyeltem. Elég kínosan éreztem magam, hiszen velem ellentétben Youngho nemes egyszerűséggel vállalta fel, hogy együtt van egy vele azonos neművel. Még ha nem is néz ki akárhogyan a srác…

Érdekesnek találtam, hogy ő nem foglalkozott azzal, hogy mit reagálok majd rá, ha kézen fogja a másikat; megcsókolja előttem vagy rásimít combjának belső felére, míg az apró udvar zöldebbik részén üldögélve beszélgettünk először a suliról, majd Chittaphon thai életéről, költözéséről és beilleszkedéséről. Úgy viselkedtek, mintha teljesen normális lenne, hogy két srác egymásba szeret, pedig a normáknak nem épp volt megfelelő… Vagy őket ez tényleg ennyire hidegen hagyná?

- Alig három hónapja – hallottam Youngho válaszát, miközben félig lehunyt tekintettel tökéletesen láttam, ahogy ismét barátja combját kezdte cirógatni. Én ezt még egy lánnyal sem merném megcsinálni a haverok előtt anélkül, hogy ne érezném magam zavarban…

- Akkor elég friss lehet még a kapcsolatotok – szaladt ki számon az őszinte reakció a választ hallva. Ezek után jobb, ha nem is avatok be senkit abba, hogy közel két hét alatt képes voltam belezúgni egy olyan emberbe, akivel életem során összesen háromszor beszéltem. Milyen király! Profi vagyok a balfaszságomban!

- Már a harmadik héten elhívtam randizni – tekintetemet hirtelen barátomra kaptam, majd a mellette nagyban vigyorgó Chittaphonra. A fiú szemei ugyanolyan fényesen csillogtak az erőtlen napsugarak hatására, mint barátoméi, ami talán a kelleténél is jobban esett. Soha nem láttam még ilyen közelről két olyan embert, akiken ennyire látszott volna, hogy szeretik egymást; valahogy mindig minden kapcsolat rossz irányt vett már akkor, mikor belekezdtek ismerőseim, így eddig a pillanatig elképzelni sem tudtam, milyen az, mikor az emberen tényleg érzékelhető, hogy szerelmes. – Mikor elsőnek találkoztunk a sportpályán, már éreztem, hogy ő más. Fura volt, mégis kellemes, így hiányoltam a társaságát, idővel meg rájöttem, hogy meg kell szerezzem ahhoz, hogy ne legyenek üresek a napjaim – nyomott egy gyengéd csókot az alacsonyabb homlokára, miközben Chittaphon lehunyta szemeit.

- Youngho szereti a rózsaszín habfelhőket és a vattacukros csillámhegyeket – cukkolta a másik, amitől mindhárman halkan elnevettük magunkat.

Barátomon látszott, hogy tényleg boldog volt, így szinte az egyik pillanatról a másikra oldódtam fel; már nem feszélyezett, mikor valami közvetlenebbet cselekedett Youngho. Ám ez sem volt elegendő ahhoz, hogy csak úgy kinyögjem, ami a szívemet nyomta. Nem akartam, hogy hirtelen rám terelődjön a figyelem, hiszen örültem, hogy barátom megbízott bennem annyira, hogy ezt megosztotta velem.

- Mennem kell – néztem rájuk, miután meglestem mobilomon az időt. – Csoda, ha apám nem kap idegbajt, hogy még mindig nem értem haza – tápászkodtam fel a földről, majd mosolyogva vártam, míg a másik kettő is talpra állt. – Remélem, látlak még! – szorongattam meg Chittaphon vékony alakját, majd barátomra pillantottam. – Nem próbálhatod ki nélkülem! – mutattam rá komoly tekintettel, majd a motorjára is, hogy értelmet adjak mondatomnak.

- Ugyan, Cheolie, első adandó alkalommal kórházban kötnél ki – nevetett fel Youngho, majd elhalkult, mikor Chittaphon belevágott egy kisebbet alhasába.

- Mondja ezt a profi – vigyorgott fel barátomra. Eddig még egy embert sem láttam, akinek a szemei is párhuzamosan mosolyogtak volna ajkaival.

*

A kelleténél kicsivel jobban tartottam az iskolától aznap reggel. Már a teremben ültem, mikor eszembe jutott, hogy szerdára bizony be kell nyújtani a házi dolgozatot, mi meg még sehol nem tartottunk a projekttel. Nem tudtam eldönteni, hogy akarom-e, vagy inkább sem, hogy Junghan feltűnjön aznap az osztályban. Frusztrált a gondolat, hogy a péntek délutánt nem beszéltem meg vele – na, nem mintha lett volna alkalmunk rá –, s bár tudtam, hogy senkinek nem mesélt róla – mégis kinek mondta volna, ha nincs is barátja? –, mégis tartottam attól, hogy ez kihat majd a teljesítményre is. Nem akartam egyedül megküzdeni a beadandóval a maradék két napban, hiszen nem kis meló lett volna vele, de mégsem lettem volna képes ráerőltetni, vagy kérdőre vonni, hogy miért hiányzott ennyit. Biztos jobb dolga is akadt… De mégis mi?

Fejemet alig észrevehetően megráztam, hogy eltüntessem gondolataimat agyamból, majd lassan körbenéztem a teremben. Minden egyes arcot alaposan megbámultam, pedig tudtam, hogy akit kerestem, annak vonásait egyből felismertem volna, mégsem tudtam nem pásztázni az osztályt. A vegyes érzések végig ott voltak bennem, még felállni sem volt erőm a helyemről, annyira letaglóztak. Nem tudtam volna odafigyelni a beszélgetésekre, így nem is vonzott, hogy a terem első ablakánál összegyülemlő baráti társasághoz odamenjek – csendben vártam az óra kezdetét, ám a tanár szokás szerint váratta a diákokat.

Idő megnézése nélkül tudtam, hogy eltelt az a becsengetési utáni tíz perc, amit az oktató erőszeretettel kiélvezett minden újabb tanítási napon, mikor Jisoo-ék megindultak elölről a hátsó padok felé. Szokásuk szerint figyelték az óramutatókat, hogy véletlenül se legyen akkora balszerencséjük, hogy a tanár benyitva az ablakpárkányban ülve vegye őket észre, majd szidalmazva kapjanak szégyenadagot aznapra. Már tavaly kitapasztaltuk Hyoyeon tanárnő késési szokásait, aminek köszönhetően rutinosan betaláltunk csöngő után öt-hat perccel később, hiszen minden matematika óra ugyanakkor kezdődött.

Mikor Taeyong elhaladt mellettem, az ajtó kitárult. Ijedten pillantott hátra, hiszen az oktatót vigyázban állva kellett várnunk, hogy a megrovás ne kerüljön bele a teljesítményi naplónkba, ám félelme feleslegesnek bizonyult, mikor Junghan fekete, hosszú haját hátradobva indult meg a padja felé, miután becsukta maga mögött a bejáratit.

Ajkaim, szájüregem, de még torkom is menten kiszáradt, mikor rám pillantva egy féloldalas mosolyt villantott, majd leült a második padba. Hátulról tökéletes rálátásom volt mindenkire, mégsem mertem abban a pillanatban körbetekinteni – féltem, hogy rögtön lelepleződök; hogy érzéseim az arcomra vannak írva, amiket könnyűszerrel meglát minden jött-ment.

Fejemet hangos koppanással ejtettem a padra, ám meg is bántam, mikor az ajtó abban a pillanatban kinyílt, és reflexszerű mozdulattal álltam fel, egyenes háttal.

*

A dupla matek kegyetlen, ám ennél már csak a földrajz óra volt elviselhetetlenebb. Az európai térkép apró kis országokkal tarkított felülete mindig fejfájást okozott nemcsak nekem, hanem az osztály kilencvenöt százalékának egyaránt. Annyi tény vigasztalt, hogy egyedül ebben az évben kellett végigszenvedni ezt a tantárgyat. Mégis kinek van szüksége arra, hogy Németország vagy Franciaország található feljebb? Ezért van a repülőgép…

A felmérőlapokat csigalassúsággal szedte be Chansung tanár úr, majd kárörvendő mosollyal az arcán nyugtázta, hogy az osztály háromnegyede elégtelen jeggyel hagyta el a termet. Sosem értettem, miért lettek hirtelen vidámak az oktatók, ha a diákok rosszul teljesítettek, hiszen azzal csak maradásra bírták őket… Én minél hamarabb meg akarnék szabadulni néhány idiótától, nemhogy még három évig ugyanabban az évfolyamban tanítani.

A napból már csak három óra volt hátra, mégis úgy éreztem magam, mint akit kimostak, miközben az étkező felé vonszoltam magam Taeyongék társaságában. Meglepő volt realizálni, hogy a marketing házi dolgozatnak hála a körünk gyarapodott Yutával és Minkivel. Bár egyiket sem ismertem, hiába voltunk osztálytársak, nem zavart jelenlétük. Sokkal inkább idegesített, hogy Minki hosszú fekete haja előttem libbent minden lépése nyomán, amitől nem tudtam koncentrálni szinte semmire. Nem is igazán voltam képes belefolyni a társalgásba, hiszen maga a téma sem fogott meg, nemhogy még a fonal vége után kapva próbáltam volna az agyamat abba az irányba terelni. Sokkal jobban aggasztott, hogy Junghan túlságosan került ahhoz képest, hogy reggel olyan szemérmetlenül rám mosolygott. Mintha direkt játszadozna…

- Srácok, az étkezőben találkozunk, elmentem brunyálni – mutattam hátra, abba az irányba, ahonnan épp jöttünk. Még az is hívogatóbb volt, hogy a mosdóban töltsem el a negyedórás ebédidőt, mintsem a menzán, ahol azért szóltak volna meg, ha magam elé meredve egy falatot sem ettem volna. Úgy érzem magam, mint egy tinisorozat idióta hősnője…

Youngho érdekesen tekintett rám, miután a többiek már aprót bólintva továbbindultak, ám nem tett megjegyzést. Úgy nézett ki, mint aki tényleg aggódna.

A mosdóba belépve egyenesen a csaphoz iramodtam, reménykedve, hogy arcmosás után hátha lesz energiám saját agyam ellen lázadva Junghant kizárni a fejemből. Korántsem voltam felkészülve arra, hogy ha felbukkan, akkor majd egész nap ő mászkál az elmémben, így kissé bosszantott, hogy egyszerűen képtelen voltam elterelni a figyelmemet. Mintha átok ülne rajtam…

Ha másra próbáltam koncentrálni, akkor talán ha öt perc sikeres volt, utána valamilyen okból kifolyólag mindig felderengett előttem alakja. Vágytam arra, hogy megsimogathassam karját és arcát, vagy, hogy enyémhez húzhassam vékony testét, magamba szívhassam émelyítő aromáját…

A víz szemembe fröcskölve rántott vissza a valóságba, mikor kezeim az ijedtség nyomán megrándultak az ajtó hirtelen kinyílása miatt. A kelleténél talán kicsivel hangosabban eresztettem ki magamból a felgyülemlett levegőt, mielőtt elzártam volna a csapot és hátrafordultam volna, hogy megnézzem, ki jött rajtam kívül a mosdóba, a kincsként számon tartott ebédidőben.

- Pont téged kerestelek – terült el arcán mosolya, ami egyszerre babonázott meg és hozta rám a frászt. Sarokba szorított kisegérnek éreztem magam, aki az utolsó cincogásokat hallatva készítette fel magát a macska támadására; a végre.

Junghan úgy méregetett, mint egy tálcán kínált ötcsillagos vacsorát.

~ 菫