Goodbye Pranpriya {OS} || JENSA

Műfaj: angst, dráma, novella
Érintett banda: BLACKPINK
Páros: Jennie [Kim Jennie] x Lisa [Pranpriya Manoban/Lalisa Manoban]
Mellékpáros: Jennie x Jisoo
Figyelmeztetés: lány x lány szerelem, szereplő halála
Egyéb szereplők: Jun.K [Kim Junsu - 2PM], Jisoo [Kim Jisoo - BLACKPINK], OC
Korhatár: 14+

"Néha nem felejteni a legnehezebb, hanem megtanulni újrakezdeni.”
- Nicole Sobon.

Jennie fel-alá járkált szobájában pár hét eltelte után, mikor már nem esett nehezére elgondolkodnia az elmúlt éveken, melyeket Lalisa tett színesebbé számára. Szíve még mindig lassan és mélyeket dobbant, akárhányszor egy újabb emlék tárult lelki szemei elé, melyek fekete-fehérben emelték ki a képzelgés fő személyét. A szürke háttérből mindig kiemelkedett a fiatalabb alakja; kreolos bőre, vékony, nőies teste; csokoládészín, a megszokottnál nagyobb íriszei; dús, halványrózsaszín ajakfénnyel ékeskedő szája; szőke fürtjei és egyenes vonalú orra.

A lány nem számított arra, hogy a hosszú, fájdalmas hetek után lesz valami hír Lalisáról. Pontosabban a thai kamasz lelkéből egy darab – egy aprócska szelet, mely arról tanúskodott: barátnője hús-vér ember volt egykoron, ki sokkal többet rejtett, mint amit neki el mert árulni.

Jennie döntés előtt állt. Tudta, ha megteszi; ha elolvassa azt, amit a lány utolsó emailként küldött el neki, máshogy tekint majd vissza a múltra, talán még barátnőjére is. Félt attól, amit a levél tartalmazott, pedig még megnyitni sem volt ereje. Rettegett a leírtaktól; a valóságtól.

A lány elvesztése után nehezen állt talpra.

Eleinte elárultnak érezte magát, amiért barátnője búcsú nélkül tűnt el életéből; amiért magára hagyta őt a sanyarú világban egyes egyedül.

Ezután azonban a mérhetetlen düh lángolt ereiben; utálta a fiatalabbról szóló összes emlékét, a boldog pillanatokat és a beismert titkokat.

Végül a gyász burkolatlan mélységébe esett; napokat töltött sötétített szobájában, orrát ki sem dugva a helyiségből. Nem evett és inni is nehezére esett. A kollégiumi szoba üresnek érződött barátnője nélkül, ki mindig napsugarakat meghazudtoló, ragyogó fénnyel töltötte meg a helyiséget.

Három nap után kiszáradt; a rengeteg könnyhullatás és kevés folyadékbevitelnek köszönhetően úgy érezte, a lelke lassan felmondja a szolgálatot.

Lalisa emléke kezdte éltetni. Tudta, mindez nem volt oktalan; mindez ellenére talpra kell állnia, meg kell mutatnia, mennyire erős. Táplálkozott mindenből, ami barátnője volt egykoron; közös képeikkel plakátolta ki a szoba szürke falát. Az emlékek nyomán rátelepedő fájdalom emlékeztette Lalisára, aki miatt érdemes volt élni, s nem feladni. Aki megérdemelte, hogy mindenki szeresse emlékét.

Jennie megdermedt a szoba közepén. Maga elé nézett mereven, majd apró fejbólintással szelte át a távolságot, hogy az íróasztalhoz ülve nyissa meg az emailt – majd hangosan kieresztette magában tartott összes levegőjét.

Elolvasta a formaiságból megjelenített tartalmat…

Címzett: jendeukforyou             

Feladó: lisa97

Dátum: 2014. március 27.

Cím: Goodbye Pranpriya

Jennie szíve fájdalmasat dobbant, mikor a levél érkezésének dátuma pirosan villogni kezdett agyában.

Nagyobbat nyelve pislogott párat gyorsan, hogy az előtörni készülő könnycseppeket magába fojtsa, majd az emailben érkezett dokumentum letöltésére kattintva várt pár pillanatot, mígnem automatikusan meg nem nyílt előtte Lalisa üzenete…

Melyik jár nagyobb áldozattal és lemondással, Jennie? A fájdalom vagy a boldogság?

A kezdetektől…

2009. február 12.

A nap, amikor kezdetét vette új életem.

Elkápráztatott, sőt szó szerint ámulatba estem, mikor a repülőgépből kitekintve Szöul hatalmas területe és épületei miniatűrként terültek el alattam. A felhőmentes ég, az egyre csak melegedő idő, ami a kora tavasz hírét hozta felénk… Minden kellemes érzést gerjesztett bennem.

Nem láttam semmi rosszat, ami képes lett volna kedvemet szegni. Mindig is szerettem az új dolgokat, a váratlan eseményeket és az ismeretlent. Szöul egy újabb hely volt, ami bennem csak úgy élt: kihívás, törj utat magadnak! Az eddig csodálatos életem tökéletesebb nem is lehetett… Ám a költözéssel járó új környezet nem azt hozta el számomra, amit vártam.

2009. július 05.

Amikor az apró hibák egy hatalmassá nőtték ki magukat.

Szüleim a munka miatt nemcsak engem, hanem egymást is elhanyagolták. Anyám úgy érezte, apám már nem szereti, így hát szeretőt kerített maga mellé. Titka azonban előttem nem volt, nyílt lapokkal játszott: vihorászva és hangosan adta tudtomra, hogy kapcsolatuk már kihűlt, nincs mit tovább húzni rajta. Kevesebb mint fél év elég volt ahhoz, hogy a betonrengeteg megváltoztassa vidéki gondolkodású anyámat.

Ezen a napon robbant ki első és egyben utolsó veszekedésük, mely a korábbi vitákhoz képest apokalipszisként döntött le mindent stabil lábairól. Apám ekkor vágta anyám fejéhez, hogy válni akar, majd ajtócsapódás kíséretében hagyott magamra egy olyan személlyel, aki magát helyezte előtérbe, lemondva minden másról, csakhogy boldog lehessen. A boldogsága azonban a szakadék mélyére lökte, ahonnan daccal telve tápászkodott csak ki, három-négy másik férfi segítségével.

2009. október 27.

A gúny tárgyává váltam.

Az osztálytársaim korcsnak és szörnyszülöttnek hívtak származásom miatt. Abban az időben azt hittem, igazuk van; hogy tényleg egy elfajzott ember vagyok, akinek nincs helye a világban, mostanra azonban már tudom, hogy a tizenkét-tizenöt év közöttiek azok, akik nehezen fogadják be új, másfajta társaikat, akik nem ugyanabba a rendszerbe születtek, mint ők. Akcentusom és barnított bőröm taszította őket, ahogy vidékies szokásaim is.

Aznap megtréfáltak.

Gyermeki és bugyuta vicc volt ugyan, hogy testnevelés óra után az egyik lány segítségét felajánlva tűrte be szoknyámba blúzomat, hátul észrevétlenül pár kocka vécépapírt befűzve, mintha megfeledkeztem volna róla… Akkoriban mégis elégnek tűnt ahhoz, hogy nemcsak az osztályom, de évfolyamtársaim és a felsőbb évesek játékává váljak. Ebből az igénytelen tréfából kiindulva lettem napi szinten áldozat.

Emlékszem, rettegtem az osztályomtól.

A szüleim helyzete pedig elegendő indok volt arra, hogy magamba tartva próbáljam túlélni keserű napjaimat anélkül, hogy elárasztottam volna őket a gyerekes viccekkel, melyek számomra mégsem voltak olyan humorosak.

2010. március 02.

A válás napja.

Anyám a bíróságról kijőve ragadta meg karomat, amiből könnyű volt kitalálnom: apám helyett mellette kell tovább éljem életemet. Akkoriban már megállapodott egyetlen férfi mellett, akivel lényegében nyílt kapcsolatot folytatott, mégsem kerestek mást egymáson kívül. Talán már itt jelezhetett volna a lámpám pirosan visítva, hogy „mostohaapa-veszély”, mégsem foglalkoztam vele, hiszen ez a nap sok mindent elindított – leginkább anyám túlzott utálatát, amit felém táplált. Nehezen viselte el, hogy mindig is apámat tiszteltem, de könyörgöm, mit várt tettei után? Amit titkolni sem akart előlem… Mindazonáltal többször tett megjegyzést arra, hogy apámra ütöttem. Külsőleg mindenképp… Hogy belsőleg kire? Roppant jó kérdés, Jennie.

Aznap ütött meg először anyám.

A stressz, ami addig lakozott benne, így tört utat a felszínre. A konyhaasztalnál fogyasztottuk kettesben vacsoránkat teljes némaságba burkolózva. Nem mertem megszólalni. Tán ez zavarta volna? A mai napig nem tudom, miért kaptam azt a pofont, aminek köszönhetően még alsó ajkam is feldagadt másnapra; ami miatt osztálytársaim röhögve mutogattak rám, hogy bárki vert is meg, megérdemeltem.

Elhittem nekik. Úgy gondoltam, anyám ok nélkül nem bántana.

Tévedtem.

Csak azt látta bennem, ami apám volt. Az a férfi, aki állítása szerint tönkre tette életét; aki miatt ott kellett hagynia szüleit Thaiföldön és itt a saját családja árulta el. Anyámat a gyűlölet vezérelte. A gyűlölet, amit apám iránt táplált; ami miatt képtelen volt figyelmen kívül hagyni őt.

Ugorjunk egy kicsit az időben, Jennie. Itt az ideje, hogy megjelenj…

2012. december 02.

Érkezésed napja.

Emlékszel, mikor az udvaron beléd futottam és te halkan kuncogva segítettél fel a földről? Aznap épp a japán felmérőre siettem az iskola C részébe. Azt hittem, te is olyan vagy, mint mindenki más, hiszen az iskolaváltás, a gimnázium elkezdése nem segített abban, hogy a tizenkét éves, sérült Pranpriya túltegye magát a múlton. A fájdalom irányította minden tettemet. Magamban tartottam az összes érzésemet, akár rossz, akár jó volt – s akkoriban inkább csak az előbbi, ugyebár.

Nem hittem az embereknek.

Minden kedves szót, ami elhagyta egy-egy személy száját, hazugságnak véltem. Nem tudtam elfogadni, hogy vannak olyanok is a Földön, akik szívesen látnak az élők között; akik szeretnének megismerni. Sőt szerintem akkorra már az is ismeretlenné vált számomra, hogy kedvesség. A thaiföldi életemet hátrahagyva a régi barátokról is lemondtam, nem tudtam hogyan tartani velük a kapcsolatot, egy idő után pedig már nem is foglalkoztatott, mi van velük; mi van másokkal.

A túlélés vezérelt.

Jobb életet akartam; olyat, amiben nincsenek megaláztatások és nincs fájdalom. Naiv gondolat, igaz? Már én is tudom. Tudom, hogy a boldogság mind csak ábránd, amit az ember azért hajt, hogy legyen mire fognia azt, hogy élni akar. Ez a kijelentés azonban még tréfának is rossz. Az embert a fájdalom és a nehéz megpróbáltatások éltetik. Mindenki mazochista, hiszen az élet merő kín, amitől nem szabadul addig senki, míg ki nem hunynak a fények. Te hiszel a boldogságban, Jennie? Elhiszed, hogy van csodálatos élet, amiben nincsenek problémák?

Eltemettem Pranpriyát, hogy helyette Lalisa elég helyet kaphasson; hogy hinni kezdhessek. Miattad, Jennie…

2013. január 30.

Amikor bizalmadba fogadtál.

Vagy helyesebb lenne, ha azt írnám, hogy amikor barátokká váltunk? Tudod, addig a napig képtelen voltam elfogadni, hogy egy olyan teremtés, mint te, kinek lételeme az volt, hogy másokat boldoggá tegyen, engem próbált megtörni. A falat, mely körülvett. Időközönként megfeledkeztél arról, hogy rátapints a törékeny pontokra, amit ha jól sejtek, szánt szándékkal volt. Olykor próbáltad magadat előtérbe helyezni és mesélni önmagadról. Ez a nap pedig tökéletes volt arra, hogy az egyik féltett titkodat oszd meg velem.

A szívem torkomban dobogott.

Rég éreztem utoljára ilyet, hiszen a bizalom mindig ezzel jár. Ha valakit közel akarunk engedni magunkhoz, biztosítani kell afelől magunkat, hogy nem cselekszünk helytelenül; hogy nem magunk alatt ássuk a vermet. Azzal, hogy te ezt tanúsítottad felém, meggyőztél arról, hogy létezik odaadó kapcsolat. Hiszen nem faggattál az én titkaimról, mindig csak annyit kérdeztél, amennyit megengedettnek gondoltál, holott tudom, tisztán látszott rajtad, hogy ez téged bánt. Fájt neked, hogy én nem tettem meg feléd ezt a lépést, pedig hidd el, sokszor került felszínre, ám rettegtem saját magamnak beismerni mindazt, ami velem kapcsolatos. Titkolni akartam mindent, aminek akár csak egy fikarcnyi köze volt hozzám – mert ami hozzám köthető, az rossz és elkorcsult.

Rettegtem attól, hogy tönkreteszlek.

Jennie ajkai megremegtek, ahogy arcán már sokadik könnycseppje folyt végig, fehér bőrén a laptop fényében ragyogó csíkot hagyva maga mögött. Íriszei csillogtak a nedvességtől, miközben a sorokon végigvezette szemeit; miközben megtudta barátnője féltett múltját, melyről semmit nem ejtett meg. Magát kezdte hibáztatni, amiért nem figyelt oda jobban a fiatalabbra; amiért nem faggatta erősebben. Úgy érezte, meg kellett volna törnie a jeget, hogy Lalisa teljes mértékig egyenrangú félnek tekinthesse magát.

Szemeit lehunyva szorította össze pilláit, így kikergetve még jó pár könnycseppé formálódó sós nedvet; halkan szuszogott párat, majd ismét a szövegre függesztette tekintetét.

2013. október 31. – november 01.

Egy újabb seb a szitalyukas lelkemen.

Az alkalom, mikor végül beadtam derekam a könyörgésednek, és ellátogattunk egy halloweeni házibuliba, az egyik ismerősödhöz – azt hiszem, így említetted. Emlékszel a házigazdára, Jennie? Mert én igen.

A  mai napig előttem van életnagyságban.

Csupán csak másfél fejjel volt nálam magasabb. Markáns arcvonásait erőteljesebbé tette az éles állvonala; mély tekintete másnak talán hívogató, számomra azonban rémisztő volt. Illata olyan volt, mint amikor a dohány keveredik a levendulával. Erős és magabiztos kisugárzása volt, izmos testtel, amit nem volt rest kihasználni, mikor ellenkezést nem tűrve hagyta figyelmen kívül akaratomat és tett magáévá az új bőrhuzatoktól bűzlő BMW-jének hátsó részében. Ismét egyedül éreztem magam; olyannak, akit könnyű kihasználni, majd eldobni, ha már nem kell. Hogy is hívták? Junsu? A névmemóriám még mindig nem az igazi… De Junsu pont ezt tette. Elhasznált rongynak éreztem magam. Megfosztott attól, amit féltett kincsként őriz minden tizenéves kamaszlány. Akkorra bebizonyosodott, hogy egykori osztálytársaim akár jövendőmondók is lehettek volna.

Korcs lettem.

Napokig nem mertem a szemed elé kerülni.

A kék-lila foltjaimat takarták a kötött pulóvereim és a hosszú farmerek, ám feldagadt arcomnak jobb felét csak pár huszonnégy óra lepergése alatt tudtam eltüntetni. Addig pedig mindenféle kifogással próbáltam takargatni az igazságot, hogy miért nem járok be az iskolába. Még az osztálytársaimat is képes voltál végigkérdezni, mi van velem, mikor nem vettem fel két napig a telefont.

Miattad sírtam először igazán.

A lelki fájdalmakkal teli éveimben a könnyeimet megtanultam kezelni. A gyengeség jelének tartottam, és én nem akartam gyenge lenni. Nem lehettem az, hiszen akit hatalma alá kerített ez az érzés, az egy kis ideig feladta a küzdelmet, amire felesküdött az Univerzum ellen. Ám az a rengeteg kedvesség és törődés, ami belőled áradt, széttört bennem akkor valamit.

Nem meglepő, hogy a későbbiekben félni kezdtem minden férfitől. Nem engedtem a közelembe egyet sem, tartottam tőle, hogy olyat tennének velem, mint aznap éjjel Junsu.

Itt kezdődött minden. Most már tudom.

Jennie felzokogott. A szoba némasága megtelt a kínkeserves hangokkal, melyek torkából szakadtak fel. Tisztán emlékezett ő is Junsura, hiszen ő volt az egyetlen fiú, akivel képes volt párkapcsolatba lépni, még akkor is, ha előre kárhozatra volt ítélve. Ahogy az is tisztán megvolt agyában, mikor aznap hajnalban odasúgta neki a másik, hogy „a bosszú ideje elérkezett”.

Akkor nem értette. Sőt eddig egyáltalán nem tudta, mit takartak a fiú szavai. Bűntudat uralkodott el rajta, hiszen Lalisa miatta szenvedett csak azért, mert Junsu jól tudta, számára barátnője volt a legfontosabb. A fiú pedig ott ütött, ahol a legfájdalmasabb volt, még ha ez nem is derült ki rögtön.

Kezét szájára tapasztva próbált megnyugodni. Mély levegőket véve szorította össze szemeit, előre-hátra ringatózva a széken, egyfajta pótcselekvést kiváltva magából, amire igyekezett koncentrálni a kitört hisztéria helyett.

Az ablakon kívül már a sötétség leple takarta előle a kollégium udvarát. Résnyire nyitott ajtaján friss oxigén jött be, hűvös levegővel keveredve, ami a közelgő kora nyári zivatarról értesítette a még kint kóborló embereket.

Jennie ismét olvasni kezdett…

2013. december 24.-28.

Közös Karácsony nálatok.

Életem talán egyik legboldogabb időszaka volt, mikor ott tölthettem veletek öt napot, análkül, hogy anyámra kellett volna gondolnom. Csak a szüleid voltak, te és én. Akkor úgy éreztem, megtaláltam a helyem. Családtagként kezeltetek abban a pár napban, ahogy már rég bántak velem. Fontosnak és szeretettnek éreztem magam, amit neked hála ismertem meg újból, hogy milyen is valójában. Azonban ez a pár nap más értelmet adott életemnek. Itt a vallomás ideje, nem igaz, Jennie? Személyesen sokkal nehezebb lett volna, főleg, hogy a következményektől is tartanom kellett volna. De most, hogy a laptopom előtt ülve próbálom szavakba önteni múltamat, vele együtt a titkokat, melyek soha nem kerültek birtokodba, sokkal egyszerűbbnek tűnik a helyzet.

Nem kell attól félnem, hogy más szemmel tekintesz majd rám; hogy képtelen leszel majd a közelemben lenni; hogy el akarsz majd lökni magadtól, mert neked ez már túl sok lett volna. De tudod… Nem vagy most itt velem, sőt nem is kell majd szembesülnöm gondolataiddal, melyek a mai napig rettegésben tartanak.

Emlékszel, mikor teljesen magamhoz szorítottalak, hallgattam szíved ütemes verését és felgyorsult légvételed? Mikor nem akartalak ereszteni? Furcsán néztél rám. Mint aki belsőmig látott, aki előtt nem lehettek titkaim, és minden mozdulatomról tudtál. Pedig nem volt így. Csak rettegtem, hogy kiderül az, amit irántad kezdtem érezni. Minden apró, idegesítő szokásod elém tárult a közösen töltött kollégiumi években, mégsem taszított semmi, inkább egyenesen vonzott. Imádtam a felsőidet hordani, hiszen akkor a te illatod volt velem egész nap. Szeretem vörös hajad aromáját, amit nagy valószínűséggel most is barackos sampon és mentolos balzsam keveréke birtokol. Még a halk nyelvcsettintésedet is magam mellé tudom képzelni, amit akkor csinálsz, mikor felbosszantalak valamivel. Most is ezt tennéd? Ha tudnád, mit készülök tenni? Biztos vagyok benne, hogy meg akarnál akadályozni benne, hiszen számodra ez egyfajta bűn. Haragudni fogsz rám? Elítélsz majd, Jennie?

2014. január 12.

Apám balesetének napja.

Amikor próbáltam úgy tenni, mint akinek nincs semmi baja, te mégis észrevetted, hogy valami bánt. Nem avattalak be. Úgy éreztem, ha ezt elmondom, akkor sorra jön majd minden rossz, minden apró, semmitmondó kis nyűg, ami után összeroppantam volna. Magamban tartottam, mert eddigi tapasztalataim szerint ez tűnt a legcélszerűbb megoldásnak. Azt hiszem, most sem cselekednék máshogy.

Aznap meghalt bennem minden, amiben addig hittem. Ideig-óráig tartottad bennem a lelket, de tudtam, éreztem, ha nem lehetsz az enyém, megőrülök. Nem bírtam már rád úgy nézni, mint egy barátra. Nehezemre esett egy-egy érintést visszatartani, hogy ne legyen árulkodó valódi érzéseimről.

Anyám ridegen közölte velem, hogy apám megérdemelte, hogy elgázolták a zebrán. Nem engedett el a temetésre. Nem tudtam igazán elbúcsúzni édesapámtól, így bennem maradt minden gyász és fájdalom, amit képtelen voltam sírással kiadni magamból. Nem tudtam könnyeket hullajtani.

Az elhatározás ebben a hónapban élesedett ki bennem.

2014. március 25.

Amikor végleg elvesztettelek.

A folyamatos halogatás, rettegés és önmarcangolásnak köszönhetően semmit nem tudtál érzéseimről, ami egyenlő volt azzal, hogy ha esélyed lesz rá, elkezded az életedet. Hiszen… Már tizenkilenc éves vagy, Jennie! És mióta ismertelek, nem volt senkid. Mégsem az volt a fájdalmam középpontja, hogy szerelmes lettél, hanem az, hogy mindvégig lett volna esélyem.

Meglepett, mikor bevallottad, Jisoo-val vagy együtt.

Nem hittem volna, hogy a saját nemed is esélyt kap ilyen téren, pedig ismerlek már egy ideje, ez mégis… Új infó volt. Egy olyan dolog, amiről ha tudok, talán lett volna bátorságom bevallani mindent. Ha igazán őszinte akarok lenni, akkor elmondhatom: bántott, hogy nem avattál be. De ennyi mocskos lap kiteregetése után a részemről igazán nem látom fairnek, hogy okoljalak azért, mert egyetlen egy titkod volt előttem.

A féltékenység mégis eluralkodott felettem.

Nem arról van szó, hogy nem örülök a boldogságodnak, Jennie, csak jobban szerettelek volna én boldoggá tenni téged… Ám a csendben várakozást nem látom már érett döntésnek. Gyenge vagyok, Jennie. Nem tudok úgy várni rád, hogy tudom, másik lány mellett vagy boldog, míg én távolról szeretlek. Önző dolognak látod, Jennie? Ostobaságnak? Én csak gyengeségnek. Nélküled az életem üres lenne. Nem akarok a barátod lenni, Jennie. Többé nem. 

2014. március 27.

Ma van az utolsó nap.

Kerek tizenhét év, Jennie. Bőven elég ahhoz, hogy az ember megfigyeljen másokat, megismerje saját magát és végleges döntéseket tudjon hozni. Elhiszed nekem, hogy megpróbáltam? Igyekeztem a jó úton haladni, hogy szép életem legyen és egy csodás jövőt alakíthassak ki a családomnak, de ez hogy lenne lehetséges, ha még saját magamat sem tudom életben tartani?

Most, hogy tudom, van olyan, aki képes szeretni téged rajtam kívül, nem látom akadályát búcsúmnak. Csak remélni merem, hogy elolvasod majd mindezt, mielőtt elítélnél tettem miatt.

Szeretlek, Jennie!

Az életem hátralévő részében ugyanígy éreznék, tudom, ám a várakozás kemény harc nélkül nem nekem való. Érted küzdeni pedig félek...

Ég veled, Jendeuk*!

A lány úgy érezte, menten kiszakad szíve helyéről – nem bírta azt a fájdalmat, ami belülről feszítette. Egyik kezével fejét fogta, míg másikkal kínokkal szenvedő gyomrába kapaszkodott. Hangtalan zokogása ismét megterhelte könnycsatornáit; nem érezte magát olyan erősnek, mint amilyen barátnője volt. Ahogy jóságosnak sem, Lalisa hiába próbálta elhitetni vele, hogy egy kincs a szurkos világ markában, Jennie nem hitt neki.

Úgy gondolta, ha igaza lett volna, akkor nem szenvedett volna ennyit mellette, csendben, míg ő boldogságot próbált ráerőltetni. Minden igyekezetét feleslegesnek látta; mintha évekig épített volna egy kártyavárat, ami a legapróbb fuvallattól összeesett, mikor nem figyelt oda eléggé.

A székből felállva sétált az ablakhoz, hogy szélesebbre tárva annak száját több hűvös levegő kerüljön a szobába. Arcát csípte a hideg; bőrére égette a lassú szél minden könnycseppjét. Keskeny, mandulavágású szemei vörösen izzottak a sok sírástól, ám ekkor már érzéketlenség uralkodott el felette. Könnyei elapadtak és csak a csillagmentes eget figyelte, hiszen a szürke gomolyfelhők takarták az égitesteket az emberi szemek elől.

Igaza lett; tényleg máshogy tekintett barátnőjére. Tisztelni kezdte emlékeit, amiben Lalisa jelen volt. Ahogy magát barátnőjét is.

*Jennie ismert beceneve.

Megjegyzés: Lisa születésnapja március 27-én van.

~ 菫