Step by step - Hatodik madártoll || JEONGCHEOL

Kicsivel hosszabb fejezet.;;;
Jó olvasást!:3

YOUNGHO TITKA

Egy lépést hátráltam, kezemet elvettem arcáról.

Értetlenül néztem rá, miközben agyamban keresgéltem egy epés megjegyzés után, vagy csak egy szimpla menekülésként szolgáló mondat után, de semmi. Nem tudtam azon túltenni magam, hogy egész valója gúnyossá vált egyik pillanatról a másikra előttem – vagy csak én képzelem ezt? Nem voltam biztos sem saját tetteimben, sem érzéseimben – pedig eddig nagyon is valósnak hittem mindent, de most… –, sem az ő reakcióiban.

Átfutott az agyamon, hogy tényleg csak víziók voltak álmaim; semmi közük azoknak a valósághoz, hiszen Junghan nem úgy festett, mint egy kedves srác. Korántsem.

- Ha megérdemelnéd… – suttogtam magam elé, ám összeráncolódó szemöldöke és eltűnő mosolya elég nyilvánvalóvá tette, hogy még így is meghallotta. – Szerintem ideje mennem – válaszát meg sem várva fordultam meg és hagytam el a kicsi albérletet.

Amilyen kellemes izgatottsággal töltött el a tudat eleinte, hogy csak kettesben voltunk nála; hogy van esélyem, szinte semennyi adrenalin nem maradt bennem. Csalódott voltam és elkenődött. Még ha nem is mondta ki nyíltan, egyértelmű volt arca ahhoz, hogy tudjam, nincs ínyére az ilyesfajta kapcsolat, amit mondjuk meg is értettem… Talán. Hiszen eddig nekem sem jutott eszembe a saját nememből kikezdeni valakivel, de ő mégis más volt. Más, mint a legtöbb korombeli srác… Mindenkinél jobbnak láttam.

Ám az álombeli Junghan nem fért össze az igazival. Mintha csak a magány játszadozott volna velem, míg nem voltam tudatomnál.

Szerettem volna, hogy ő is másként tekintsen rám, nem pedig úgy, mint a többi emberre, akik fel sem figyelnek rá…

*

- A zöld vagy a fekete? – emelte fel elsőnek az egyiket, majd a másikat mellkasa elé Youngho.

- Ez attól függ…

- Mitől?

- Hova mész?

- Hm – mosolyodott el féloldalasan, miközben megfontolta válaszát. Szinte már azt hittem, nem is fog reagálni semmit kérdésemre, mikor végre kiejtette szavait. – Még szép, hogy randira – vigyorodott el, amitől arca sokkal gyermekibbnek nézett ki, mint mikor dús, szelíden felfelé ívelő ajkai komolyságot sugallva meg sem rezdültek. Tekintete huncutul fénylett, mint aki épp csínyt követett el a szülei ellen.

Hasamon fekve terültem el ágyán, ám ettől az információtól kénytelen voltam felpattanva a térdeimre támaszkodni. Youngho barna tincsei közé túrva nézett le vissza a két kiválasztott ingre, hogy folytassa dilemmáját ott, ahol félbeszakítottam. Lassan már egy órája a szekrényben veszett el, alig láttam belőle többet a két zokniba bújtatott lábfejénél, mire végül egy fekete sztreccsnadrág mellett döntött, ám a felső még mindig gondot okozott számára.

Annak ellenére, hogy a fiú csak két éve élt Koreában, ráadásul Amerikából jött, meglehetősen ízléstelenül tudott néha felöltözni, ami miatt már én éreztem kellemetlenül magam. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy katasztrofális a divatérzéke, vagy szimplán szarik az ilyesmire, vagy akár ott, ahonnan jött, ez volt a megszokott. Egy idő után azonban rájött, hogy nem oké az, amit művel, így Jisoo segítségét kikérve tett szert némi stílusra – több-kevesebb sikerrel.

- A zöld valami borzalmas – adtam meg végül őszinte válaszomat, mire rám pillantott, majd vissza a két ingre, végül az említett darabot ledobta a földre, a feketét pedig a szekrény rúdjára rakta, míg levette magáról szürke pólóját. – Egyébként – hívtam ismét magamra figyelmét -, ki a szerencsés lány? – Youngho arcán sejtelmes mosoly jelent meg. Jól ismertem ezt a nézését; ilyenkor nyíltan hülyének titulálta a másikat kijelentése miatt, ami elég nagy tévedésnek számított. – Vagy… fiú? – döntöttem kissé oldalra fejemet, míg combomat szórakozottan kezdtem dörzsölgetni.

Az ingbe belebújva hajtott kettőt vissza mindkét ujján, majd megigazította nadrágját, mielőtt elkezdte volna begombolni. Vigyora egy pillanatig sem tűnt el arcáról, ami miatt már egyre kíváncsibbá váltam. Youngho sosem mesélt a kapcsolatairól – ha voltak egyáltalán olyanok -, egy lányra sem tett megjegyzést, de még fiúra sem. Őszinte érdeklődést éreztem, ám mikor végre felnézett rám, miután a felső két gomb kivételével mindegyiket a helyére bújtatta, Jisoo lépett be a szobájába.

- Anyád üzeni, hogy örülne, ha aludnánk éjjel…

- Mert a játék ráér, tudom, mondta nekem is – forgatta meg szemeit Youngho, ahogy befejezte barátunk helyett az üzenetet.

- Hát te…? – intett felé Jisoo felhúzott szemöldökkel. – Áthívsz, majd lelépsz?

- Nem maradok sokáig…

- Ha nem jutnak el az ágyig – szóltam közbe, mire gyilkos pillantást kaptam a magastól. – Hé…! – emeltem fel mindkét kezemet magam elé védekezésképp.

- Miről maradtam le?

- Semmiről – válaszolt szinte azonnal Youngho, majd a szoba bejárata felé vette az irányt. – Nem leszek el sokáig – ismételte el szavait, mielőtt becsukta volna maga után az ajtót. Jisoo majdhogynem megkövülve állt még mindig a bejárat mellett, egyenesen előre meredve.

- Okéé – nyújtotta el szavát -, kezdjünk magunkkal valamit.

- Ti hogy haladtok a házidogával? – tettem fel a kérdést, ami elég közel állt ahhoz, ami – vagyis inkább aki – leginkább az agyamban motoszkált előző nap óta.

Miután eljöttem tegnap Junghantól, nem tudtam kiverni a fejemből a jelenetet. Már minden egyes jelet kielemeztem; szerettem volna valakivel megbeszélni mindezt, mégsem volt rá senki, akinek be tudtam volna vallani érzelmeimet. Jisoo túl egyenes ember volt, hamar a fejemhez vágta volna őszinte válaszát, ami nem biztos, hogy jót tett volna akkor lelkemnek, hiába lett volna ez a legésszerűbb. Hiszen ő talán le tudott volna beszélni mindenről, amik megfordultak fejemben – újult erővel szövögettem a terveimet, hogy miként töröm meg Junghan betonkemény rosszindulatát.

Talán mélyen reménykedtem abban, hogy Youngho tényleg nem lánnyal ment találkozni, hiszen akkor legalább neki egyszerűbb lett volna bevallani mindazt, amit más akár bűnnek nézne.

- Hm, sehogy – huppant le mellém az ágyra, miközben telefonját elővéve kezdte el nyomkodni. – Yuta szinte soha nem ér rá. Mindig van valami programja a családdal, vagy mit tudom én – vont vállat a végén. – Miért? – nézett rám. – Csaknem a szektatagnál jártál…?  – vigyorodott el teljesen saját poénján, ami mégsem volt olyan vicces, mint amilyennek szánta.

- De, nála voltam. – Képtelen lettem volna folytatni. Nem láttam Jisoo-n azt az érdeklődést, amit várni lehetett volna egy ilyen esetben, így visszavonulót fújtam, mintsem kínos helyzetbe hozzam magam. – Mit szólt anyud a meglepetéshez?

Bár Youngho szülei már javában este nyolckor a szobába vonultak, a fiatalságot meghazudtolva fáradtan, hogy álomba merüljenek a hangos tévé mellett, melynek zaja még a fiuk hálójában is tisztán hallatszottak, félvér barátom sehol nem volt még este tízkor sem. Az ágyán elterülve azonban látnom sem kellett ahhoz a műsort, hogy el tudjam képzelni az elhangzott mondatoknak köszönhetően a jeleneteket, amik mellékesen nem is a szomszéd szobából szűrődtek ki.

Jisoo már jó egy órája befoglalta a fürdőt, így egyedül feküdtem az időközben elsötétedett szobában, miután végleg lement a nap. Bár az utcalámpa bevilágított az ablakon, mégsem adott akkora fényt, hogy minden sejtelmes lyukat tiszta fénnyel áldjon meg.

Végül magas barátom nyitott be a szobába. Halkan közlekedett, hiszen érkezését meg sem hallottam, amiből azt következtettem, hogy nem véletlenül hívott át minket – tökéletes alibinek számítottunk, hiszen ha mi itt voltunk, akkor Youngho nem volt zargatva, a szobája felé sem néztek szülei. Ha közös vacsora volt, akkor is csak elkiáltottak ebbe az irányba, talán emiatt megérte a ház legtávolabbi pontjában élni – itt semmi olyan nem volt, ami miatt a szülőknek megérte volna elsétálniuk idáig.

Az ágy szélére kiülve néztem sötét alakjára, míg fel nem nyomta a villanyt. Hunyorgás nélkül szemeztem vele; vigyora lassan szélesedett ki, kezeit szélesre tárta.

- Mesélj!

- Nyugi, Cheolie, hadd vetkőzzek le – nevetett fel hangosan, majd a szoba távolabbik sarka felé vette az irányt, ahol a hatalmas, kétszemélyes franciaággyal szembeni szürke szekrénye volt.

Youngho szobája egyszerű és modern volt. Sem poszterek, sem képek nem voltak a falon, a díszítéssel sem vesződött. Az egyetlen jele annak, hogy egy kamasz srác lakta ezt a szobát az volt, hogy szanaszét lehetett fellelni egy-egy alsót, páratlan zoknit és a tanszerek is az asztal helyett a szoba szőnyegére voltak lehányva – szó szerint.

- A-a, nem menekülsz! Kivel találkoztál? Miért nem szóltál Jisoo-nak? Szerinted nekem egyszerű volt közel öt órát vele összezárva lenni úgy, hogy terelnem kellett a témát, ha távolléted okáról kérdezett? Ha? A röhögés helyett inkább válaszoljál már, Youngho! – csattantam fel a végére, miután meguntam, hogy barátom rám se hederítve lépkedett a szekrényhez, miközben gombolta ki ingét, ami nem mellesleg elég gyűrött volt, nem úgy, mint mikor vasalt állapotban vette le az akasztófáról.

- Holnap segítesz mocit szerelni? – nézett elsőnek az ajtó felé, majd rám, s végül a szekrény felé fordulva vette le magáról teljesen a ruhadarabot, mikor a bejáraton belépett barátunk. Hangosan eresztettem ki magamból a levegőmet, majd felálltam, hogy Youngho előtt beslisszolhassak a ház egyetlen fürdőjébe tusolni.

- Persze.

*

Míg Youngho bement némi hűsítőért, a füvön eldőlve várakoztam. Még nem volt alkalmam felhozni a tegnapi randiját, pedig nem lettem volna sem tolakodó, sem váratlan, szimplán féltem attól, ami azután következett volna. Nem voltam benne biztos, hogy készen állok a vallomásra, még ha nagy valószínűséggel ő jobban fogadta volna, mint Jisoo.

- Hé, éhes nem vagy? – dobta gyomromra a flakon vizet, amitől kissé megugrottam. Inkább csak meglepett, mintsem fájt tette.

- Nem.

Jisoo még reggel elment, hogy otthon tudjon segíteni édesanyjának a vasárnapi ebédben – mert ki más lett volna olyan lelkes kukta, ha nem ő? Tudtam, hogy lassan indulnom kellene, hiszen a családi étkezésre nekem is haza kellett esnem mindig, ha nem akartam veszekedést, így lassan felülve köszörültem meg a torkomat. Ma már sokkal inkább volt gombóc a gyomromban, mintsem kíváncsiság a témával kapcsolatban. Ha Youngho színt vall, lesz esélyem nekem is. És ez jobban megrémisztett, mint a tudat, hogy Junghant még úgy is kedvelem, hogy nem az álombeli aranyos srác. Volt valami hívogató a viselkedésében; mint egy térkép, amit meg kellett fejteni, hogy az igaz kincs a markodban legyen.

- Szóval…? – néztem fel rá érdeklődve, mire rám kapta tekintetét. Elmosolyodva várta, hogy folytassam kérdésemet. – Kivel volt találkád?

- Nem ismered…

- Ezt valahogy sejtettem – forgattam meg szemeimet, majd elvigyorodó alakját figyeltem. Minden reakciója érdekelt. – Na?

- Youngho, vendéged jött! – kapta fel fejét barátom édesanyja hangjára. A ház mögötti kicsiny kertben voltunk, ahol csupán csak egy öreg fűzfa állt és egy régi garázs volt felépítve, mely inkább volt nevezhető akkor már raktárnak. A motorja is onnan lett előhalászva, ami állítása szerint már tavaly szerelésre volt ítélve, de nem volt miért megcsinálnia.

Barátom szó nélkül hagyott magamra, így felálltam, s inkább megfogtam a rongyot, mely a vízzel teli vödörben ázott eddig, hogy az összeolajozott és poros járgányt letörölgessem, míg vissza nem ért vendégével.

A srác jóval alacsonyabb volt Younghónál – ami amúgy nem is meglepő, de még én is magasabb voltam nála –, talán tíz centi lehetett közöttük; fekete haja oldalt fel volt nyírva, de elől féloldalas, hosszabb frufruja majdnem mélycsokoládé színű íriszébe lógott. Nem tudtam volna azt mondani rá, hogy ronda, főleg, miután elvigyorodva az ezer wattos mosolyától szűkültek össze mandulavágású szemei – hosszú ujjai pedig barátoméival voltak összefűzve.

- Seungcheol, ő itt Chittaphon – álltak meg előttem, majd Youngho magához húzta a másikat, hogy hajára puszilva tudassa velem az amúgy is nyilvánvaló tényt.

A tényt, ami könnyíthet dolgomon.

~ 菫