PROLÓGUS
Hosszú ujjait a kabát cseppet sem mély zsebeibe
rejtette, hogy a kora reggeli időjárás miatt ne váljon dércsípte pirosra bőre.
Fülhallgatója lépteinek ritmusára mozgott, olykor erősebben nekicsapódva
bőrkabátjának, miközben a zenelejátszón már a harmadik megszokott dal indult
el.
Minden reggel ugyanonnan indította újra a listát,
így pontosan tudta, melyik percben hol kellett tartania ahhoz, hogy kényelmes
tempóban elérje a buszt, ami a hajnali kiruccanásai után elvitte az iskoláig -
hiszen léptei olykor lassultak, vagy épp gyorsultak, ha a dalok más sorrendben
követték egymást.
Mielőtt bement volna az első tanítási órára, mindig
kisietett az egyik távolabbi parkba, ahol pár órát eltöltve töltődött fel az
aznapi fáradalmakra. Szerette hallgatni a kora tavasszal éledező madarak
csicsergéseit, a tompa hangokat, amiket a főúton közlekedő járművek zajai
töltöttek ki.
Nyugodt természet volt, mégis sokan másnak vélték;
sokkal érdekesebb embernek, majdhogynem negatív értelemben. Kinézete miatt
olykor megkapta a lenéző pillantásokat, a bunkó megjegyzéseket, ám ezzel
szemben ugyanúgy megjelent pár rajongással teli tekintet is, bár kedves
szavakkal már jó ideje nem illették valóját.
Yoon Junghan nem mindig volt ilyen.
Fiatalon hiperaktív, aranyos és boldog gyermek
volt, ám az idő megpecsételte mázsás súlyával szeretettől duzzadt szívét. A
költözés mindent megváltoztatott - ami rengeteg utóhatással volt a fiú életére.
Magába forduló, magányos és szomorú tekintetű kamasszá vált, akit senki nem
értett meg - vagy épp csak nem akart.
Yoon Junghan hozzászokott a magányhoz.
Ennek hatására stílusa kinézetén és viselkedésén
egyaránt meglátszott. Olykor mégis előbukkant belőle régi énje, s nem bírta a
világ elől magában tartani kedvességét, mint mikor egy édes kiscicát kellett
lementenie egy magasabb fa ágáról, vagy aznap, mikor a zebránál, a lámpa zöldre
váltására várva egy babakocsiban ülő gyermek játékát adta vissza, miután az a
földre zuhanva váltott ki sírós hangokat a csöppségből.
Yoon Junghan más volt, mint a többi
kamasz.
Számára a fájdalom tényleg fájdalmat jelentett, a
probléma valós probléma volt, és a zokogás nem csak pár könnycseppet takart.
Szavainak száma megcsappant az idő múlásával, az új iskolában nem lépett
kapcsolatba senkivel - a magány volt az egyetlen barátja.
Yoon Junghan vágyott a szeretetre.
~ 菫
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése